Kevesen számítottak rá, hogy a 18 órakor kezdődő Ausztria-Magyarország csoportmérkőzésre nem elég 5 körül érkezni a Margitszigetre. Amióta divat lett a világban egy-egy nagy futballtorna eseményeit kivetítők előtt követni, azóta ábrándozunk arról, vajon milyen lehet úgy nézni egy mérkőzést, hogy a mi válogatottunk tagjai sem a tévé előtt görnyednek. Most megtudtuk.
A sziget sorompója felé baktatva olyan érzése támad az embernek, mintha Bordeaux helyett az atlétikai centrumban rendeznék a Storck-csapat Eb-bemutatkozó meccsét. A tömeget különösebben nem zavarja a zebránál pirosat mutató lámpa: az autósok bosszantására csordában vágtatnak át a szurkolók a meccsek előtti megszokott rigmusokat énekelve, szegény 26-os busz is csupán lépésben tud közlekedni. Hatalmas sor áll a bejárat előtt, mindenki értetlenkedik, hogy most tulajdonképpen miért nem vagyunk már bent? Öt percenként 20 centit megyünk előrébb, megkezdjük az aggódást, hogy nem lesz ebből közös himnuszéneklés.
Néhány, előrébb várakozó és inkább a sorból kiálló rémhírkeltőnek elfogy a türelme, és azzal ijesztgeti a még kitartóakat, hogy odabent nincs hely és forduljatok vissza, ha jót akartok. Biztató… Állítólag egyesével motoznak a bejáratnál, azért tart ilyen sokáig a beléptetés. Egyre többen idegeskednek, és a Himnusz első taktusai helyett az „Engedj be, engedj be!” sorokat skandálják. Telefonon vagy cseten próbálják elérni a késésben lévő, netán már bent izguló társaikat, csakhogy a hálózat túlterheltsége miatt se telefonálni, se internetezni nem nagyon lehet.
Dzsudzsák Balázsék a kijutásért szenvedtek sokat, mi a bejutásért küzdünk, hiszen aki meg akar melegedni a kályhánál, annak előbb kint kell megfagynia. Most ugyan nyárias meleg van, de senyvedünk eleget a helyünkért. Ami majd’ egy órányi kínlódás után sem lesz, mert odabent a lelátó fullon van, a "küzdőtér", azaz az ország legnagyobb méretű kivetítője előtti füves placc szintén, tehát marad a legközelebbi büfé plazmatévéje. Tanulság nekünk: a következő magyar-meccsre (szombat, 18:00, Izland) délelőtt érkezünk. Tanulság a szervezőknek: fel kell készülni a rohamra és máshogy megoldani a beléptetést.
A legnehezebb dolga a tribünre vezető lépcsőt őrző biztonsági embernek van, mert félpercenként nyaggatja valaki, hogy szeretne oda felmenni. Nem lehet, megtelt. Mint ahogy az egész Margitsziget. Egy teljes NB I-es fordulóban nincsenek annyian, mint most itt. Ebből is látszik, hogy a futballnak mekkora befolyása van a hétköznapi életre, mennyit számít, hogy végre nem nélkülünk rendeznek egy világversenyt. Annyi, de annyi sikerektől mentes évtized után mindenki át akarja élni azt, ami a szüleinknek, nagyszüleinknek megadatott, bár az ő idejükben nem léteztek 144 négyzetméteres kivetítők.
Kezdődik. Az osztrákok legnagyobb sztárja, David Alaba mindjárt 30 másodperc elteltével kis híján tízezernyi szívet megállítva kapufát lő. Miután a szinuszritmus visszaáll a nagyjából megszokottba, egy kisebb csoport "Polska, Polska!" kiáltásokkal piszkálgatja megint az idegeinket. Ismerjük a mondást a két nemzet barátságáról, de most ennek nincs itt a helye. Ezt ők is érzik, gyorsan váltanak a Ria, Riára. Na, mindjárt más.
Közben elfogy a sor a pályára vezető kapu előtt, így mi is megpróbálunk egy jobb helyet kicsikarni az óriásképernyő környékén. Az egész tisztára olyan, mint a Sziget Fesztivál Nagyszínpada.
Faágból eszkábált holland zászlók helyett most magyar színekből álló lobogók lengedeznek a headlinernek, aki ezúttal nem Rihanna vagy a Korn, hanem FiolaAttila és GuzmicsRichárd.
Elképesztő a hangulat. A tömeg úgy buzdítja a csapatot, mintha néhány méterrel előttük szaladgálnának, nem pedig 1500 kilométerre Budapesttől. Egy sikeres Gera-szerelést vagy Nagy-indítást hangos éljenzések közepette megtapsolnak, Dzsudzsák kimaradt helyzeténél még egy görögtűz is előkerül. Látványosnak látványos, de a füstje és a bűze miatt nincs nagy sikere. A tribün vezérszurkolói meg "álljatok fel!" rigmusokkal követelik a széken ülők komolyabb aktivitását, akik egytől-egyik eleget tesznek a kérésnek.
Szünet. A félidőben többen megpróbálnak ételhez vagy italhoz jutni, merthogy elvileg van itt minden a streetfoodos bódéktól kezdve a sörcsapokon át, olyan kiegészítő rendezvényekig, mint a 11-es rúgó- vagy dekázóverseny, no meg a LuckyCam. Utóbbi hasonló az Amerikában látott csókkamerához, azzal a különbséggel, hogy akit kiszúr a kamera, annak puszi helyett mindössze mosolyognia kell és máris nyert.
Meg sem próbálunk a sörsorba beállni, mert annyian vannak, inkább egy három teli pohárral érkező fiatalembernek teszünk vételi ajánlatot jókora felárral az egyikre, de nem adja.
"Nem látok! Én sem! Nem látni, érezni kell!" A mögöttünk zajló párbeszéd sok mindent visszaad. Mint ahogy Szalai Ádámnak is a sors. A hónapok óta elég durván, néhol jogtalanul kritizált, 550 napja gólképtelen csatárt a közönség ferencvárosi érzelmű része BödeDánielre cserélné, amikor eljön a 63. perc. A két éve a Margitszigeten is futott Szalai ezúttal az osztrák védelem mögé csörtet be Kleinheisler passzából, majd közelről a kapuba gurít. Extázis! A hangorkán Bordeaux-ig aligha, de Soroksárig legalább elhallatszik. Újabb görögtüzek gyúlnak, most már a füstöt se bánjuk, meg a nyakunkba kapott, a levegőbe dobott sörrel teli műanyagpoharak áldását sem, mert VEZETÜNK!
Nehéz felfogni, hogy (futball)történelmet látunk. Talán még a játékosok sem ocsúdtak fel, aminek eredménye az osztrák egyenlítő gól alig pár perc elteltével, amit előbb csalódott káromkodás, majd gúnyos kacaj követ, ugyanis a játékvezető érvényteleníti Hinteregger találatát, mi több, kiállítja az osztrák Dragovicot. A hátralévő percek mosolyogva, énekelve telnek, érezzük, hogy tényleg olyasmit élünk át, amit régen a nagyapáink.Elővigyázatosságból az utolsó perceket nem várjuk meg. Elkerülve a várható tumultust, elindulunk a kijárat felé, így a második magyar gólról a hídnál is bőven hallható óriási üdvrivalgásból értesülünk. Utcán éneklő emberek, dudáló autósok ünnepelnek úgy a lefújás után, minthogyha trófeát nyert volna a magyar csapat. Pedig "csak" egy örök emléket, egy életre szóló élményt kaptunk.
