Halsütödék, fröccsözők, régi cirkuszi kocsi, napágyak, evezősházak és csónakok. Mindez a poros parti sétány és a Duna között-mellett. Furcsa összeállítás, helyenként vadregényes, míg máshol vásári és gagyi. De egyedi, ami érzelmeket vált ki: a miénk és szeretjük.
Az óbudai Római-part évtizedek óta a főváros egyik legnépszerűbb pihenőterülete. Egy természetes, de átalakulóban lévő folyóparti terület, ami évtizedek óta a sportolók és a lazulásra vágyók célpontja.
Már az 1800-as évek második felében megjelentek itt az első evezősök, akiknek nyomán sorra alakultak a klubok és épültek az evezősházak, a környék tiszta vizű strandjai és vendéglői pedig hamar népszerűvé váltak a polgárok körében. A tehetősebbek villákat építettek a beljebb húzódó utcákban, így a Római egyszerre lakhely és nyaralóterület, máig fröccsözések és vízitúrák kezdő- és végállomása.
A part átalakulásának egyik fontos állomása a szocializmus éveire tehető. A vállalati üdülők felépültével a part kezdett telített és túlhasznált lenni. Az egyik problémát - és egyben lehetőséget - éppen ezek az időközben elhagyatottá vált épületek jelentik.
Az egykori vendéglők fokozatosan átalakultak és napjainkra a part vizuális arculatát a későkádári igénytelenség és a fogyasztói társadalom vívmányaként megjelenő színes reklámtárgyak határozzák meg. Itt-ott feltűnik egy-egy gipsz korinthoszi oszlopfő, némi OSB, na meg napernyők, műanyagszékek és feliratok, minden mennyiségben. A parkolónak használt sétány magas SUV-állománya és a zajos jachtok (kötelező elemként elől két bikinis csajjal) pedig bizonyára egyfajta mini-Miami érzést kelt Közép-Európa Don Johnsonjaiban.
A következő sorscsapást a 2000-es évek - mediterránnak gondolt - lakóparkjai jelentették, ami egy olyan típusú használatoterősített meg, amit tudnánk nélkülözni. Néhány év alatt – mellesleg műemlék – evezősházak tűntek el, a szórakozóhelyekké avanzsált vendéglők teraszain pedig a '86-os lakodalmasrock-tehetségkutató első körös kiesői nyomják, ahol a mérethelytelen pólókban feszítő vállalkozók és kísérőik megjelenésével hág tetőfokára a hangulat - estéről estére.
A helyzet persze közel sem reménytelen, hiszen a kritikus többséget még mindig az evezősök, a bringások, a futók és a pihenni vágyók jelentik, az elmúlt pár évben néhány valóban igényes hely is nyílt, így egyelőre mindenki élvezheti a Duna közelségét. Utóbbi egy tervezett mobilgát miatt komoly veszélybe került, de úgy néz ki, hogy a józan ész győz, és ahogy látni fogjuk, klassz tervekből sincs hiány.Római gate
Évtizedekkel ezelőtt még nem jelentett nagy problémát az árvíz: a hullámtér lakóépületeit eleve lábakra építették, az evezősházakat pedig elönthette a víz, évente egyszer kimeszelték, az élet pedig ment tovább. Ez a lakott területek és a természet közötti, harmonikus kapcsolat jól működött, de az elmúlt egy-két évtizedben többnyire illegálisan beépült, part menti terület hiányzó árvízvédelme egyre több kérdést vetett fel. Az elmúlt években ide építkezők egy part menti mobilgát építésében voltak érdekeltek, míg mások a Királyok útja mentén húzódó talányos nevű nyúlgát megerősítése mellett érveltek.
A kérdés tényleg nagyon összetett, szerepet kaptak EU-s pénzek, a fővédvonal kérdése, a mobilgát viszonylagos kipróbálatlansága (ilyen magas még nem nagyon épült sehol) és még számos egyéb technikai nehézség, amelynek ismertetésétől mindenkit megkímélnénk, mert még a Szomszédok c. teleregény forgatókönyve is izgalmasabb. A lényeg, hogy az eddig befutónak tűnő javaslat ugyan biztosította volna a part menti terület árvízvédelmét, de a feltöltések, a gát alapozása és az úgynevezett felvonuló útvonal örökre megváltoztatta volna a hely karakterét.
Most úgy néz ki, hogy kompromisszumos javaslatként egy olyan, a kerítések vonalában futó mobilgát terve valósulhat meg, ami - persze bizonyosan áldozatokkal jár - legalább esélyt ad a galériaerdők és a fövenyes part megmenekülésének. Ilyenből ugyanis nincs több Budapesten: a víz mellett leülni egy belga sörrel megfizethetetlen, ráadásul kacsázni is elég nehéz egy kibetonozott folyóparton.
TervekA genius locit megőrző tervekből szerencsére nincsen hiány: sokan szeretnének ismét strandokat a mind tisztább parton, Csáki Klaudia diplomamunkája pedig azt bizonyítja, hogy nincs szükség nagy építészeti beavatkozásokra, jachtkikötőkre és új betonmonstrumokra ahhoz, hogy szeressük a partot. Egy Bauhaus-jellegű épület újragondolásával egy olyan cool folyóparti találkozóhely valósulhatna meg, ami bármelyik budapesti fiatalnak vonzerőt jelenthetne.
"Ahogy beléptem, nagyon tetszett, hogy olyan, mintha ki lenne lyukasztva" - mondja Klaudia a Sajtháznak is nevezett épületről. Az 1930 körül Lóránd Sebestyén tervei szerint épült ház erős alaprajzzal rendelkezik, így hozzátenni vagy elvenni belőle nehéz lenne. Ezért az építész teljesen más utat választott: egy szerkezeti megerősítés és lecsupaszítás után egy közösségi helyet hozna létre, egy olyan nyílt teret, ahol mindenki jól érzi magát. Lent egy csónakház lenne, fent pedig sátrazni lehetne a falak között.
A fiatal építész tehát semmi mást nem tett, csak a saját vágyait vetítette ki a józan ésszel végiggondolt tervére. Miért ne lehetne kijönni bringával, evezni egyet a Luppáig, majd fröccsözni és sütögetni, végül ha úgy tetszik, kint aludni a parton?
A Római tehát sokkal több, mint az utolsó természetes partszakasz a városban. Sokakat sokféle emlék köt ide, másoknak pedig egy többnapos wellness-utazással ér fel, ha leülhetnek a víz közelében. Egy biztos: fejleszteni lehet és kell, de a hely nem veszítheti el a karakterét. Ez okos tervekkel nem lehetetlen, csak meg kell nézni, hogy mit szeretnének a városlakók.
