Vannak olyan korszakok, stílusok, amik örökre összefonódtak egy-egy alkotó vagy művész nevével, akár egy újraértelmezett állandó jelző. Ha reneszánsz, akkor Janus Pannonius és Mátyás király, ha reformkor, akkor Széchenyi, ha historizmus, akkor Ybl Miklós, és ha szecesszió, akkor Lechner Ödön. Meg persze Róth Miksa, aki nélkül lényegében elképzelhetetlen a század eleji Budapest – és Magyarország, vagyis akkor még Osztrák– Magyar Monarchia városi – építészete, még akkor is, ha ő maga nem építész, hanem üvegfestő- és mozaikkészítő-művész volt. Hogy miért lehet tele a város az ő műveivel? Lényegében jókor volt jó helyen, hiszen önálló „üvegfestészeti műintézetét” a városiasodás, a nagy építkezések korában alapította, ráadásul tele volt újítással, az üvegfestést pedig nemcsak a művészethez emelte, de félkész vagy pongyola munkát sosem adott ki a kezéből. Ennél persze az egész sokkal árnyaltabb.
Első műhelyét 1885-ben alapította, igazán ismertté azonban tíz évvel később, az 1896-os Ezredévi Országos Kiállítással és kicsit később az Országház üvegfestményeinek elkészítésével vált. Róth Miksa családja generációkon keresztül üvegesmesterekből állt, a művész már gyerekkorában édesapja (aki a Műcsarnok ólomüveg ablakait készítette), Roth Zsigmond műhelyében figyelte az üvegfestés és az edzett üveg készítésének rejtelmeit. Első ablakait azokban az épületekben festette, melyeket apja üvegezett: az Andrássy úti Bobula-palotában és az Országos Kiállítás Iparcsarnokában, utóbbi a II. világháborúban, Budapest ostroma során elpusztult.
„Ahhoz az időhöz fűződnek gyermekkorom legkedvesebb maradandó emlékei, amelyet atyám – aki egyike volt az utolsó céhmestereknek – műhelyében töltöttem. Az ott készült, mesterségbelileg kifogástalan, de egyébként primitív ólomba foglalt színes üvegezések ragyogása és csillogása már serdülő gyermekkoromban nagy örömet szereztek nekem, és misztikus varázsukkal egész életemre kiható mélységes benyomásokat váltottak ki belőlem.”
„Ebben a műhelyben szerettem meg a színes üvegeket, nemcsak megszerettem, de meg is tanultam becsülni ezt a szubtilisan finom, törékeny, nemes anyagot, a melyben a legcsodálatosabb hatások végtelen skálája rejtőzik, csak rátermett ember kell, aki azokat előcsalogassa. Ebben a légkörben nevelkedtem, és így csak természetes, hogy üvegfestő lettem.”
„Ebben a műhelyben szerettem meg a színes üvegeket, nemcsak megszerettem, de meg is tanultam becsülni ezt a szubtilisan finom, törékeny, nemes anyagot, a melyben a legcsodálatosabb hatások végtelen skálája rejtőzik, csak rátermett ember kell, aki azokat előcsalogassa. Ebben a légkörben nevelkedtem, és így csak természetes, hogy üvegfestő lettem.”
Az idézet a Magyar Iparművészet 24. évfolyamának (1924) egyik számában megjelent, „Az üvegfestészet negyven éve” című írásában olvasható, ahol nemcsak az üvegfestészethez való viszonyát, de annak középkori múltját és a 19. század végén újraindult virágzását, valamint a technikai újításokat veszi számba. Az üvegablak-művészet újraéledése Magyarországon részben Trefort Ágoston kultuszminiszternek köszönhető, aki egy cseh származású üvegfestő, Eduard Kratzmann számára létrehozta az Országos Üvegfestészeti Intézetet, innen kerültek ki Budapest eklektikus stílusú templomainak és középületeinek festett üvegablakai.
A Felső Iparrajziskola befejezése után Nyugat-Európa művészeti központjaiban tett tanulmányutat, járt Németország, Belgium, Anglia és Franciaország városaiban, ahol a gótikus katedrálisok üvegablakai életre szóló hatást gyakoroltak művészetére. Eleinte az itthoni ízlésnek megfelelő ablakokat festett, azonban Steindl Imre „segítségével” kiélhette gótikához fűződő vonzalmát, amikor az építész felkérte, hogy vegyen részt a máriafalvi késő gótikus templom restaurálásában. Bár több stílusban is alkotott, élete végéig a gótizáló üvegfestményeket tartotta a legtöbbre. Noha historizáló műveivel vált közkedveltté, mint az Országház vagy az Országos Levéltár üvegfestményei, napjainkban neve mégis a szecesszió és az art deco elmaradhatatlan társa.
A szecesszió felé a Tiffany-üveg felfedezése fordította, az opálos üveg alkalmazása indította el az allegorikus alakok, az indák és a virágok megformálása felé, hiszen ennek sajátos árnyalatgazdagsága jól illett a szecesszióhoz. Az Osztrák–Magyar Monarchiában Róth Miksa volt az, aki meghonosította az amerikai belsőépítész által kifejlesztett üveget, sőt, később már nemcsak festésnél alkalmazta, hanem a mozaikdarabkák alapanyagát is ezekből készítette. Később ezek a darabkák kiegészültek a Zsolnay kerámiák darabjaival is.
Elnyerte az Iparművészeti Állami Aranyérmet és a Ferenc József-rend lovagi fokozatát, de nemcsak itthon, hanem a nagyvilágban is sikert sikerre halmozott. Béke című mozaikja ezüstérmet nyert az 1900-as párizsi világkiállításon, az 1902-es torinói, valamint az 1904-es Saint Louis-i világkiállítás aranyérmét is megkapta, utóbbinál jelentős sikert ért el mozaikdíszítésű kandallóival. Később a világkiállítások zsűritagjának is felkérték, a pletykák szerint azért, hogy másoknak is legyen esélye nyerni.
Folyamatosan kísérletezett, új technikákat alkalmazott és dolgozott ki, nyugodtan hívhatjuk a modern mozaiktechnika legnagyobb megújítójának is. A mozaikkészítés mesterségét Velencében tanulta ki, ráadásul kreatívan továbbfejlesztette: az eozinmázas Zsolnay-elemek felhasználása mellett az általa használt forma is új volt. Már nemcsak a hagyományos négyzetformát alkalmazta, hanem mindig a kialakítandó mintához igazította és vágta ki a darabokat, és ő volt az első, aki hordozható mozaikképet alkotott.
Kétségkívül Róth műhelye kapta a legtöbb és legrangosabb megbízást – vajon hol vannak Budapesten azok a korabeli épületek, melyeken nem Róth Miksa munkáját látjuk? Egyre nagyobb műhelyben és többféle stílusban dolgozott, műveit a magas technikai színvonal és a dekoratív szabadság hatotta át, melyek még akkor sem keltettek túlzsúfolt érzetet, amikor számtalan apró motívum lepte el mind az ablakot, mind a mozaikot.
A kor kiváló építészeivel (Steindl Imre, Ybl Miklós, Lechner Ödön) és művészeivel – leginkább a gödöllői művésztelep vezetőivel – dolgozott együtt, olyan épületeken láthatjuk ma is munkáit, mint a Gresham-palota, a Zeneakadémia, a Széchenyi Gyógyfürdő vagy a Deák-mauzóleum. A kutatások alapján külföldön mintegy 30 helyen dolgozott, templomok, királyi paloták, zsinagógák – bár zsidó vonatkozású műveit igyekezett nem említeni – őrzik műveit. Budapesttől legmesszebb a Maróti Gézával közös alkotása, a nyolc múzsát ábrázoló, szecessziós stílusú, mintegy 180 négyzetméteres üvegkupola és a színpadnyílás körüli mozaikok vannak, Mexikóváros egykori Nemzeti Színházában, amely ma Szépművészeti Palotaként működik.
Budapest minden jelentős épületén, ami az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején épült, találunk mozaik- vagy üvegdíszeket, és ezek az esetek többségében Róth Miksa műhelyében készültek. Hivatalosan több mint 70 helyen lelhetők fel munkái, többnyire bankok, hitelintézetek, irodaházak, kereskedelmi székházak és villák belső tereiben vagy homlokzatain. A hatalmas üvegfelületektől egészen az apró fülkékig
mindent
elvállalt, aminek alkotásában élvezetet talált.
A nagyközönség számára ma leginkább mozaikjai vannak elérhető közelségben, hiszen ezeket a városban sétálva bármikor megcsodálhatjuk, elég csak felnéznünk a Szervita téri Török Bankház homlokzatára, ahonnan Hungária néz le ránk. Az 50 négyzetméteres Hungária megdicsőülése Budapest legnagyobb köztéri mozaikja, melyen Patrona Hungariae mellett Kossuth Lajos, Széchenyi István és Pázmány Péter is feltűnik. Színes üvegablakait viszont leginkább csak képeken vagy a Budapest100 eseményein láthatjuk, hiszen ezek – már amelyik nem pusztult el a háborúk során –
sok esetben
magánvillák, minisztériumok vagy éppenséggel az Országház tereit díszítik, ahová alapesetben sajnos nem jutunk be, ahogy az egykori Lipótmezei Elmegyógyintézet kápolnájának hat hatalmas szecessziós üvegablakát is csak képekről láthatjuk ma már.
