Meglehet, hogy a tipikus kirándulóidő majd csak ősszel tér vissza az életünkbe, de néha nyáron is jólesik a vízparton és a strandon henyélés helyett az aktív pihenést, vagyis a természetjárást választani. Nemrég kaptuk meg a budapesti és környéki tanösvényekről szóló könyvet, így evidens volt, hogy elkezdjük felfedezni ezeket az útvonalakat, elsőre pedig a Fóti-Somlyó tanösvényre esett a választásunk, mivel viszonylag keveset mozgunk a Duna innenső felén. A Budapesttől 25 km távolságra lévő, kék boglárkalepkével jelzett tanösvény kényelmesen, a tájékoztató „táblákat” elolvasva, a levegőben repkedő gyurgyalagokat megfigyelve meg persze az ide-oda cikázó lepkékben gyönyörködve nagyjából két óra alatt teljesíthető. Az útvonal érdekessége, hogy bár minden egyes állomást számok jeleznek, a tudnivalókat nem a táblákon, hanem a Duna-Ipoly Nemzeti Park mobilapplikációjában olvashatjuk el.
Kirándultunk már máskor is nyáron, és tisztában voltunk a mostani aszállyal, de egészen sokkoló volt élőben szembesülni azzal, hogy az üde zöld és a színes virágok helyén leginkább kiszáradt kórok vannak mindenütt, holott a Somlyó-hegy – bár csak a hagyomány miatt számít annak, valójában egy 288 méteres domb – flórája és faunája is rendkívül változatos. Ennek a könnyed, 3,5 km-es túrának lepkés tanösvény a beceneve, hiszen 1500 lepkefaj él itt, amik közül a legismertebb a fóti – zefír – boglárka, úgyhogy az ösvény jelzése is egy kék boglárkalepke. Mi is csak kapkodtuk a fejünket a zafírkék, sárga, rozsdavörös és tarka lepkék láttán, amiket bármennyire igyekeztünk is lencsevégre kapni, nem igazán sikerült.
A fóti boglárkalepkét Magyarország területén először 1944-ben találták meg, a Somlyó-hegy területén, azonban mára kiderült, hogy nemcsak itt fordul elő az országban, hanem bárhol, ahol van löszös, homokos talaj meg persze szártalan csüdfű, mert a lepkefaj hernyója csak ezt eszi.
Túránkat a Fáy-présház elől indítjuk, ahol a legenda szerint Vörösmarty Mihály, Deák Ferenc és Kossuth Lajos is előszeretettel itta Fáy András borait.
Túránkat a Fáy-présház elől indítjuk, ahol a legenda szerint Vörösmarty Mihály, Deák Ferenc és Kossuth Lajos is előszeretettel itta Fáy András borait.
Mondanánk, hogy innen hegymenet vezet a tanösvény első állomásáig, de talán erős túlzás lenne, a lényeg, hogy a kék lepke jelzést követve elsőre jobban megizzadunk, mint egy átlagos tanösvényen, viszont a meredek dombon érdemes visszapillantani, mert csodás látvány az alattunk elterülő város, ahogy körbeölelik a hegyek.
A panorámát még kimaxolhatjuk a túrán: nagyjából középtávon olyan panoráma tárul elénk, amilyet leginkább a Pilisben szoktunk látni. Érdemes itt megenni az elemózsiánkat és a látóhatárt kémlelni, mert nemcsak az Ybl Miklós tervezte római katolikus templomot fedezhetjük fel, hanem a Gellért-hegyet, a János-hegyet, a Nagy-Szénás kúpjait, a Megyeri hidat, de még Dobogó-kő és a Vörös-kő is látszik. Szemfülesek olyan „apróságokat” is észrevehetnek, mint a budai Vár, a Szent István-bazilika vagy a félbehagyott Biodóm.
A tanösvényen kalandozva nemcsak a sztyeppés rétekre jellemző világ tűnik fel, hanem az is, hogy bizonyos részek kerítéssel és korlátokkal vannak elzárva előlünk. Ez a több mint 200 hektáros terület 1952 óta védett, ám a motorosokat és a kvadosokat ez nem zavarta abban, hogy bejárják a környéket, tönkretéve ezzel a természetet, úgyhogy az elkerített részeket tőlük próbálják védeni, bízva abban, hogy a fokozottan védett fajok túlélik az ember közelségét. A lepkék mellett olyan élőlények bukkannak fel itt, mint a pannon gyík, a gyurgyalag, a különféle harkályfajok és az egyik legritkább kisemlősünk, az erdei pele.
A tanösvény erdős része tele van molyhos tölggyel – ezek közül a legidősebb egy több mint kétszáz éves fa, amit mi egy fura lényekkel teli mesében vagy a Trónok harcában is el tudunk képzelni a girbegurba ágaival.
A tanösvény erdős része tele van molyhos tölggyel – ezek közül a legidősebb egy több mint kétszáz éves fa, amit mi egy fura lényekkel teli mesében vagy a Trónok harcában is el tudunk képzelni a girbegurba ágaival.
A kirándulás egyik legmeglepőbb része az volt, amikor a sok löszfal után egyszer csak sziklákat láttunk mindenütt. Emögött nem feltétlenül a vulkanikus tevékenység áll, sokkal inkább a 15 millió évvel ezelőtt még itt hullámzó, meleg vízű tenger, és ezek a sziklák is homoktömbök, amiket az itt élt állatok vázából kioldódott mész tart össze.
A sziklás résszel egyetemben utunk is megindult lefelé, vissza a kiindulási ponthoz, és bár innentől kezdve erdőben haladtunk, azért még a fák között is fel-felbukkantak a lepkék.
