A színpad díszlete egyszerű, a lényeg a mindent ledomináló szimbolikus színválasztás. A narancs tájat csak egy kék plüssmedve, egy csap és egy műanyag fa töri meg. Szereplőink jelmeze is igen puritán: többnyire öltönyben látjuk őket, erős, karikírozott sminkkel, egyedül a hölgyek kosztümje változik, a sztorinak megfelelően. A hatalom megszerzéséről, féltéséről szóló darab karaktereit megszeretni nem tudjuk, hiszen egytől egyig önző, romlott alakok, morális csődök. Kivételt képez a kék plüssmedve és az átvezetőkben megjelenő zavart “hölgyemény”.
A tragikomédia nagyon érdekes nyelvezettel operál: egyrészt a mai szlengek, néhol kicsit túlpörgetett káromkodások ugyanúgy megjelennek, mint a fennkölt monológok. A pátoszos beszédek rendszerint olyankor érkeznek, mikor a trónra éhes szereplők “nagyszerű” terveiket osztják meg velünk. A korhatáros besorolás erősen indokolt, hiszen nem csak a nyelvezet durva, hanem egyes jelenetek is, hiszen sok az erőszak, a szex – mégis csak pár esetben éreztük úgy, hogy túl lett feszítve a húr – leginkább a túlzott ismétléseknek köszönhetően. Egyszer is tökéletesen leesik a poén, mikor a király előtt térdelnek és hevesen bólogatnak a “hívek”. Mulatságos, hogy a pökhendi és ostoba Duncan király emberei, akárcsak valami agyalágyult hatalom közeli morzsacsipegetők, öltönyben hódolnak be. Az utalások, a jelen bel-és külpolitikai párhuzamai teljesen egyértelműek, nem kell kibogozni a szálakat. Sőt, egy egész keserédes “királyi beszédet” is hallunk. Édes, mert röhejes, keserű, mert annyira igaz.
A szereplőgárda nagyon jól működik együtt, s, bár a címszereplő Orosz Ákos már több esetben is megmutatta, hogy jól hozza a tébolyultat, most mégis leginkább Hevér Gábor (Duncan király) és Kerekes Éva (Lady Duncan) voltak azok, akik minden egyes színpadra lépésüknél széles vigyort rajzoltak a nézők arcára. Hevért már az Igenis, miniszterelnök úr!-ban is nagyon szerettük, mint buta, elvakult, kormányzásra alkalmatlan államfő, ám Duncan királyként talán még szórakoztatóbb. Főként arany palástjával és gyerekrajzokról ismert koronájával és együgyű nézésével. A feleségét alakívó Kerekes Éva az egész előadás leghumorosabb szereplője: hol vészjósló boszorkányként, hol közönséges, alpári királynéként jelenik meg. Mindkét karakterben szuper.
Majdnem két és fél órás, szünet nélkül játszott előadásra beülni rizikós vállalkozás. Nem csak túlmozgásosaknak, hanem azoknak is, akik még egy hosszabb amerikai szuperprodukciót sem tudnak egy szuszra végignézni. Nekik mindenképp jó hír, hogy a Makbett alatt kevesen fészkelődtek, vagy nyújtózkodtak: a szuperül felépített sztori végig leköt, elenyésző volt az unalmasabb etap, s ezek is többnyire abból fakadtak, hogy volt néhány nyomatékosító ismétlés. Az eredetileg 1972-ben bemutatott Ionesco darab akkor még túl abszurdnak tűnt, mára viszont komplett kritikát dob elénk hatalomról, becsvágyról, a politika mindent bemocskoló létéről.
A Makbett további előadásairól információt ITT találtok.
