Az Örök Fiatalság Balladája címmel augusztus 19-ig nézhető meg apa és lánya közös kiállítása, mely Békéscsaba 70-es évekbeli és London jelenkori fiataljainak életét mutatja be. A határok szinte elmosódnak a két eltérő világ között, mely talán nem is annyira eltérő, hiába az idő- és térbeli távolság.

Martin Gábor eredetileg tanár volt, aki aztán inkább a hobbijának kezdett élni, és fotósnak képezte magát. Három gyermeke közül a legfiatalabb, Wanda vitte tovább a lángot, ő már eleve a fotózásra tette fel az életét a kezdetek kezdetén. Ritka pillanat az ilyen, de a Mai Manó Ház még májusban megnyitott és augusztus 19-ig nyitva tartó kiállításával mégis összehozta: közösen állította ki képeit apa és lánya. Az Örök Fiatalság Balladája című tárlat a hasonló tematikájú képeiket vegyíti, de nem külön-külön, hanem keverve, ami azt az illúziót kelti, mintha a fotók ugyanabban az időben és térben készültek volna, pedig nagyon nem.

Martin Wanda és Martin Gábor most kiállított fotói a fiatalokkal foglalkoznak: hogyan töltik a szabadidejüket, hogyan szórakoznak, járnak bulikba, diszkóba és klubba meg koncertekre, végül, de nem utolsósorban pedig hogyan kapcsolódnak egymáshoz, hogyan szeretnek. Persze az apa esetében mindezt múlt időben lenne indokolt mondani, hisz az ő képei még a múlt század 70-es éveiben készültek, és jórészt Békéscsabán, míg a lány fotói napjaink Londonjában. Más idő, más helyszín, sőt más nép és kultúra. Mégis nagyon hasonlóak a képek, a szituk, az arcok, így elmosódnak a határok, a kiállítást időtlenség lengi be, és még az sem zökkent ki ebből, hogy pár olyan kép is látható Martin Wanda munkásságából, melyeken neves zenészek (például Iggy Pop vagy Jesse Hughes az Eagles of Death Metalból) szerepelnek. 

Pedig az idő és a tér különbözősége mellett más eltérés is van apa és lánya fotói között. Martin Wanda képeit meghatározzák a különböző zenei szubkultúrák (vannak például goth lányról és punk srácról készített portréi) és a divatfotózás, míg Martin Gábor képeit inkább a dokumentarista megközelítés, sőt az az attitűd is, amit mostanában streetfotózás néven ismerünk. Ugyanakkor időnként mégis nehéz elsőre különválasztani egymástól apa és lánya képeit. De mindig van egy-egy árulkodó (hol magyar, hol angol) felirat a háttérben, vagy akár egy tárgy (például laptop vagy okostelefon), de árulkodó az is, amikor a lefotózott tömegben többféle nációt és bőrszínt fedezünk fel, arról nem beszélve, hogy Londonban magyar egyenruhás rendőrök ritkán igazoltatják a fiatalokat a kocsmákban. 

A fotók nagy része zajos pillanatokat örökít meg, csupa bulista kép, a kiállításnak ezen a részén szól is a hangos – jórészt brit – rockzene, majd pár nyári, vízpartos (talán balatoni) kép átvezetésével eljutunk a szerelemig, ami már a tárlat csendes szobája, az intim pillanatok világa. Itt viszont csupa-csupa csókot és ölelést látunk, meg némi drámát, fedetlen testeket – és pár szellemes képpárosítást. Itt végül megnyugvást találunk, vagy inkább megpihenést, mint egy húzósra sikerült buli másnapján valahol, ott, ahol épp ér minket a reggel. Amikor már nem is vágyunk többre, csak egy ágyra, alvásra meg esetleg egy ölelésre.

(Borítókép: We Love Budapest)

Címkék