Teodora Grigorova 3 éve él Budapesten. A bolgár lány otthon magyar szakon végzett, ahová azért jelentkezett, mert ebben a nyelvben látott igazi kihívást. Ma már szinte tökéletesen beszél, és egy kis akcentustól eltekintve már észre sem lehet venni, hogy nem idevalósi. Beszélgettünk.

WLB: Hogy kerültél Budapestre?

Teodora:

26 éves vagyok, és 3 éve vagyok Budapesten. Az egész úgy kezdődött, hogy Bulgáriában én magyar szakos voltam, és emiatt egyre gyakrabban kezdtem el idejárni, és beleszerettem szép lassan. De volt egy magyar pasim is, ő is nagy húzóerő volt abban, hogy idejöjjek.

WLB:

Milyen indíttatásból tanultál magyart?

Teodora:

Mert tudtam, hogy ez az egyik legnehezebb nyelv a világon, és jó kihívás volt. De persze nem volt könnyű. Nulláról tanultam meg, nem tudtam azelőtt Liszt Ferencen és a Lokomotiv GT-n kívül semmit a magyarokról. Az első két hét csak arról szólt, hogy egy fejhallgatóval a fejemen mászkáltam, és ismételgettem a különböző hangokat. Teljesen mások a hangok. Az “ö” meg az “ü” még mindig komoly probléma. Jó volt ezt tanulni, csak az volt a baj, hogy nagyon félénk voltam, és nem mertem beszélni. Szófiában meg nem sok magyar volt, akivel tudtam volna gyakorolni, és ezért ide kellett jönnöm különböző nyelvi táborokba.

WLB:

Mi tetszett meg Budapestben?

Teodora:

Az, hogy egy európai főváros, de mégsem túl nagy, illetve emellett szép és kulturált.

WLB: És amúgy mivel foglalkozol itt?

Teodora:

Megmondom őszintén, először nem nagyon akartam dolgozni, de aztán kellett. Dolgoztam call centerben egy évig, aztán még egy hasonló helyen, később pedig átkerültem a fehérneműkkel foglalkozó Triumph-hoz, ahol jelenleg is vagyok, és ahol a magyar–bolgár kapcsolattartást intézem, meg az exportot bonyolítom. De más piacokkal is foglalkozom, ha épp arra van szükség. Nagyon szeretek itt dolgozni. Nagyon jó kollégáim vannak.

WLB:

És mi a véleményed a magyarokról? Jól kijössz velük?
Teodora:
Azt hiszem, igen. Szerintem semmi baj nincs a magyarokkal, talán csak annyi, hogy elképesztően negatív emberek. De ez nekem nem újdonság, a bolgárok nagyon hasonlóak, úgyhogy ez engem különösebben nem akaszt ki.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a városban?

Teodora:

Mindent. Nem is nagyon akarok hazamenni. Imádom például, hogy mindenhova tudok gyalog menni. De ezen nincs nagyon mit magyarázni. Szép, élhető, nincsenek magas felhőkarcolók, és hál' istennek totálisan más, mint más nyugati fővárosok. Abszolút azt érzem, hogy itthon vagyok, és egyelőre azt tervezem, hogy itt is maradok.

Mi az, amit nem szeretsz? Voltak negatív tapasztalataid?

Teodora:

Nem. Külföldiként semmilyen negatívum nem ért még. Egyszer volt olyan, hogy magyarul rendeltem a Mekiben, és angolul válaszoltak. De ez inkább vicces. Amúgy azt nem szeretem, hogy vasárnap meghal a város, és minden zárva. Az egész kerületemben egy gyógyszertár van, és ez nem oké így szerintem. De ahogy hallottam, ez a helyzet hamarosan csak rosszabbodni fog.

WLB:

Mit csinálsz a szabadidődben?

Teodora:

Szeretek kocsmázni. Imádom a romkocsmákat, és nekem még mindig bejön a Szimpla is. Imádom a vasárnapi piacot is, ahogy a piacokat általában. És sok zenész ismerősöm van, úgyhogy sokat járok koncertekre is. Ha pedig jó az idő, akkor meg parkokban sörözni szeretek a legjobban.

WLB:

Egyedül laksz?

Teodora: Nem. Hatan lakunk együtt egy 200 négyzetméteres lakásban: én, a bolgár, a párom, aki spanyol, egy olasz–francia lány, egy német–francia lány, egy román srác és egy svéd srác. Szerencsére két fürdőszoba van, így a reggelek nem szítanak konfliktust. A lakótársaimat egyébként imádom, rengetegszer szoktunk együtt főzni például. Nagyon jól főznek, de persze én is tudok és szeretek is.

WLB:

Jövőbeli tervek? Itt maradsz örökre?

Teodora:

Egyelőre igen. Van egy jó munkahelyem, egy szuper lakásom és nagyon jó fej barátaim. Minden jó. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.