A Light Art Museum szeptemberben nyitotta meg harmadik kiállítását Phantom Vision címmel a Hold utcai piac különleges épületében. Amikor a fotocellás ajtón belépünk a világos utcáról a sötét térbe, mintha elménk egy mélyebb rétegébe utaznánk, egy olyan felszín alatti világba, ahol olyan húsba vágó és aktuális téma- és problémafelvetésekkel találkozhatunk, mint a klímaválság, az internetfüggőség, a fák egymás közötti kommunikációja vagy éppen az agykutatás legújabb eredményei.
Rengeteg tudományos és morális kérdést vetnek fel a bemutatott installációk. Közös pontjuk, hogy egy olyan világba vezetnek minket, amely egyfelől bemutatja a hullámjelenségek sokrétűségét a hanghullámoktól az elektromágneses hullámokon át az agyhullámokig, másrészről az álom, a hallucináció, a meditatív transzállapot, vagyis az érzékelés felszín alatti rétegeibe kalauzol. Maga a kiállítás is egy igazi slow-élmény, kell néhány perc, míg lélekben is megérkezünk, és egy teljesen más tudatállapotban, szokatlan érzetekkel, valamint rengeteg kérdéssel a fejünkben távozunk majd néhány óra múlva.
A legújabb tudományos felfedezések eredményei és a belső utazás lehetősége egyszerre van jelen, és csak rajtunk múlik, hogy meddig engedjük bele magunkat az élménybe.
A megmérhetetlen, végtelen tér
Az egykori piactér közepét Kati Katona friss, Immensia című, 2024-es, mintegy 40 méter hosszú, 2000 négyzetméter felületre vetített munkája uralja, amely kifejezetten erre a kiállításra készült. A Zeppelin léghajó formájára emlékeztető, szivar alakú felfújt „gömb” belsejébe egy zsilipkapun keresztül juthatunk, ahol feltárul a 360 fokot átfogó, tükrökkel is operáló tér. A vetítés folyamatosan változik. Hol összeállnak, hol a szemünk előtt szétesnek a vonalak és formák, teljesen magával ragadva a figyelmünket, és mindenkiben más és más asszociációkat elindítva. A néhány perces utazás már önmagában szédítő, és újraértelmezi azt, amit eddig a térről és térérzetről gondoltunk. Többször is visszatértünk ide, annyira egyedülálló az élmény.
Álmoktól a virtuális valóságon át a klímaválságig
Mi lenne, ha vetített képeken keresztül betekintést nyerhetnénk mások álmaiba? Mit látnánk, ha több ezer ember álmait összefűznék és vizuálisan megjelenítenék? Ezeket a kérdéseket válaszolja meg a FUSE Onirica () című 1,5 órás animációja, amely a mesterséges intelligencia segítségével közel 30.000 álmot fűz össze egy történetté. Több hónapnyi munka volt, hogy a csapat az AI segítségével az álmokat képpé alakítsa. Külön izgalmas csavar a történetben, hogy ezek az álmok még a digitális kor előtti időszakban „születtek”, a 70-es, 80-as években, így nem befolyásolják őket digitális tartalmak, mégis a mesterséges intelligencia „olvasatában” láthatjuk, amit mi, emberek alkottunk meg.
Az álom egy egészen másik aspektusa jelenik meg Jon Rafman Dream Journal című, szintén 1,5 órás munkájában, amely egy gamer álomvilágát vetíti ki animációs film formájában, utalva a Second Life animációs játékra is. Ezek az álmok vizuálisan és tematikájukban is eltérnek az Onirica-történet folyamától.
A kellemes, süppedős szőnyegen és kényelmes fotelekben elhelyezkedve vizuálisan és lelkileg is arcul csap az a látványvilág és tartalom, amivel találkozunk.
A Dream Journal 2016–2019 (álomnapló) című videóinstalláció kiindulópontját az adta, hogy a magát netfüggőnek tekintő művész naponta egy 3D-s szoftver segítségével animációkat készített a saját álmaiból. A videó töredezett cselekményében a szakavatott gamerek biztosan felfedezik azokat a karaktereket, akikkel a játékok során is találkozhatnak a virtuális térben, ugyanakkor a játékokra szintén jellemző eposzi elemek és egy internetfüggő elfojtott fantáziái is jelen vannak. Az első pár percet akár viccesnek is találhatnánk, hiszen rengeteg különleges lény és karakter sorjázik a szemünk előtt, de utána biztos, hogy az arcunkra fagy a mosoly. Tudjuk, hogy álmokról van szó, mégis egyszerre megdöbbentő és rémisztő, hogy milyen torzulásokat okoznak a virtuális térben zajló játékok, és hogy egy ember, aki játékfüggő, ilyen őszinteséggel enged betekintést pszichéjének legmélyebb és legsötétebb rétegeibe. A terembe csak 18 éves kortól lehet belépni, amit a jegyünkön található kód segítségével tehetünk meg.
Újabb témákat és irányvonalakat hoznak be a kiállításba a klímaválsággal és természet kommunikációjával foglalkozó installációk. Onucsán Miklós Visszahelyezem a víz vízszintesét című műve egyetlen pillanatot ragad ki a jelenből, mégis egyszerre tekint a múltba és a jövőbe. A kiszáradt folyómeder berepedezett felületén először csak a vízmértékeket láthatjuk, elhelyezésük véletlenszerűnek tűnik, de ha közelebbről megnézzük, mindegyiknek a közepén ott van a kis légbuborék, vagyis vízszintben állnak. Torokszorító az installációba belépve a fokozódó hiány, vagyis a víz hiánya, a visszafordíthatatlanság érzése.
Egyetlen kiragadott pillanat vagy gondolat, mégis megannyi kérdésfelvetés, ez jellemző a kiállítás minden alkotására.
Bigert & Bergström munkája sem az, aminek először látszik. Mintha egy pusztán zöldenergiát felhasználó szerkezetről lenne szó, amely utánozza az eső, szél és villám hangját. Egy örökmozgó szerkezetnek tűnik, de valójában tízszer annyi energiát emészt fel, mint amennyit az azt működtető motorok igényelnének. Vajon amit zöldnek gondolunk, az tényleg környezetbarát? Egyfelől ironikus és önironikus alkotás, másfelől arra ösztönöz, hogy merjünk ki- és átlépni saját sémáinkon, valamint felülvizsgálni azt, amit eddig gondoltunk bizonyos témákról.
A legmodernebb technológiáktól a legegyszerűbb eszközökig
Érdekes volt ezeket az installációkat egy közös kiállításon, mégis egymástól elszeparált, intim terekben megnézni és átélni. Óhatatlanul rácsodálkozunk arra, mennyire széles palettán mozognak ezek a művek mind technikai megvalósításukat tekintve, mind látványvilágukat, de néha a legegyszerűbb eszközökből és anyagokból készült témafelvetések is éppen annyira mellbe tudják vágni az embert, mint az ezerféle látvánnyal és érzettel operáló alkotások.
Yashuhiro Chida 0.04 minimalista alkotásában a fényes pillanatok közötti sötétségre helyezi a fókuszt. A kiállítótér plafonján egy apró vízcsepp látható, amely lassanként dagad, és amikor eléri a 0,04 millilitert, hirtelen lecsöppen. Az aláhulló vízcsepp egy fényponton esik át, és a találkozás pillanatában a vízcsepp lencsévé és prizmává válik, és szétszórja a fényt a térben. Egy olyan tér, ahol nem lehet nem jelen lenni. Egyszerűen magába szippant, és az itt és most érzését élhetjük át, amely olyan ritkán adatik meg a hétköznapi életben.
Sokféle értelmezést indíthat el az emberben, a lehulló vízcseppek ritmusát pedig felveszi a légzésünk.
A japán művész munkája, az Analemma pedig egy olyan immerzív környezetet hoz létre, ahol a teret betöltő milliónyi apró fénycsík és fénypont a háromdimenziós tér másfajta érzékelését teszi lehetővé. Csak 4 projektor és jó pár kilométer poliészter cérna, amely mégis komplex jelenségeket tesz érzékelhetővé. A fény mindig ugyanolyan sebességgel halad, mégis úgy érezzük, mintha a fénypontok más sebességgel mozognának körülöttünk, mintha az idegpályák neutronjai vagy fénylő szentjánosbogarak táncolnának a szemünk előtt, mintha egy élő organizmusról lenne szó. Egy pad is van a teremben, hogy a folyamatot a kezdetektől a csúcspontig nyomon tudjuk követni.
A kiállításon több világsztár munkái is láthatók. Például Olafur Eliasson Eye See You című fényinstallációja, amely a művész első olyan műve, amelyet hazánkban is kiállítanak. Különleges munkája nézőpontunktól függően egy szemnek, a napnak vagy éppen egy csillogó ékszernek tűnik, miközben visszatükröződése elmossa a megfigyelő és a megfigyelt közötti határvonalat. A másik, talán a zenei világból jobban ismert világsztár Brian Eno (az ambient atyja), akinek ezúttal művészeti tevékenységébe is bepillanthatunk, meditatív szemlélődésre hívja a nézőket az absztrakt formák változó színeinek és árnyalatainak folyamatosan változó világába.
A közel 40 installáció egyszerre reflektál egymásra, és különálló, saját kis univerzumokat hoz létre.
Az itt kiállító művészek tudományos kutatások és a költői gondolkodás eszközeit ötvözve alkották meg műveiket, és arra ösztönöznek, hogy új perspektívából tekintsünk arra, amit valóságként érzékeltünk – vagy legalábbis amit eddig gondoltunk a valóságról. A kiállítás megtekintésének ajánlott ideje legalább 1,5 óra, de érdemes még egyszer ennyit rászánni, tényleg megéri, hiszen olyan érzetekkel, érzésekkel és gondolatindító folyamatokkal szembesülhetünk, amelyek nagyon sokáig velünk maradnak, és a fotocellás ajtón kilépve kicsit nehezen is találunk vissza a nyüzsgő nagyváros lüktetésébe.
Kiállító művészek: Christian Andersson, Thijs Biersteker, Bigert & Bergström, David Bowen, AlanJames Burns, YasuhiroChida, Csörgő Attila, Garnu Depot, EJTECH (Kárpáti Judit Eszter, Esteban de la Torre), Ólafur Elíasson,Justine Emard, Brian Eno, Cerith Wyn Evans, fuse*, Iregular, Kati Katona, Kepes György, Lakner Antal,Liminal State, Guillaume Marmin, Moholy-Nagy László, Matthijs Munnik, Carsten Nicolai, Nonotak, Onucsán Miklós, Finnbogi Pétursson, Jon Rafman, Randomroutines (Kaszás Tamás, Kristóf Krisztián), Sébastien Robert, Judith Röder, Joris Strijbos, Szauder Dávid, Szécsényi-Nagy Loránd, TheCorporation (Mátrai Erik, Borsos János), Jan van Munster
Kurátorok: Bencsik Barnabás, Szalai Borbála
Kurátorasszisztens: Kovács Dalma
Nyitva: 2024. augusztus – 2025. július 1., naponta 10.00–22.00
Jegyvásárlás itt.
ELÉRHETŐSÉGEK
Light Art Museum (LAM)
(Borítókép: Bíró Dávid – Light Art Museum Budapest)
