Még elevenen él bennem az emlék, amikor a 90-es évek első felében elkezdtem Budapesten a főiskolát, ami azzal is együttjárt, hogy tartósan, életvitelszerűen a fővárosban tartózkodtam innentől kezdve, és szép lassan belaktam a várost, többek között a Rákóczi térre és a környékére is többször eljutottam. Amiről akkor már tudtam jól, hogy hírhedt hely, az utcalányok tere és bűnöző elemeké is, ezért ha egy mód van rá, akkor a Rákóczi teret kerülje el az ember. Persze nem kerültem el, és amikor a téren keresztülhaladva egymás után szólítottak le az éjszakai pillangók, félhangosan közölve velem, hogy mit tennének meg bizonyos pénzösszegért, akkor világossá vált számomra, hogy az előzetes pletykák a Rákócziról semmit nem túloztak el.
Leginkább az érdekelt, hogy miért pont ez a tér lett az örömlányok tere. Nagyon szem előtt van, a belvárosban, forgalmas helyen – valahogy nem ilyen helyre képzeltem az ilyesmit. A miértnek persze megvan a maga azértje, ami szokás szerint a múltban keresendő, ráadásul azokban az időkben, amikor a tér és környéke még nem volt annyira forgalmas, mint napjainkban. De haladjunk sorban!
Az 1838-as nagy árvíz után a mai Palotanegyed fejlődni kezdett, egymást érték az építkezések, és ez a folyamat elért a Józsefvárosnak arra a részére is, ahol a Rákóczi tér található. A tér az 1840-es években nyerte el a ma is ismert formáját. Ezt megelőzően is volt itt már élet, az 1700-as évek eleje óta a városnak ezen a részén éltek és dolgoztak a téglakészítők (téglavetők). Itt állt Pest első téglakészítő üzeme és téglaégető kemencéje. Azonban semmi nem tart örökké, így a téglavetőknek is idővel menniük kellett, helyükre pedig egy széles, nagy tér került.
A Rákóczi nagyon hamar megkapta a ma is ismert nevét. A kiegyezést követő évek felélesztették a nacionalizmust, és ebben a nagy nemzeti felbuzdulásban több utcának és köztérnek adták valamelyik büszkeségre okot adó, ismert magyar történelmi személyiség nevét. Rákóczi Ferenc 1871-ben lett a tér névadója, ám a döntésre a Fővárosi Közmunkák Tanácsa csak 1874-ben nyomta rá a pecsétet, akkor vált hivatalossá a dolog. Az ezt megelőző 30 évben sokszor változott meg a tér neve és néha a funkciója is. A Rákóczi volt Kälber Markt (Borjú piac), Siveine Markt, majd 1866-ban megkapta a Borjú tér nevet, mivel a tér borjúpiacként működött akkoriban.
Fontos változás volt a Rákóczi tér életében az, amikor 1892-ben arról döntött a főváros, hogy felépítenek itt egy szép nagy vásárcsarnokot, és két évvel később, 1894-ben el is kezdődtek a munkálatok, az épület tervezői Rozinay István és Klunzinger Pál voltak. Az 1897-ben megnyitott csarnok az 1930-as évek derekára sokat veszített népszerűségéből, szóba került a lebontása, illetve uszodává alakítása is, ám végül minden maradt a régiben, egészen 1988-ig, amikor is az épület leégett. Az újjáépített vásárcsarnok 1991-ben nyitott ki újra – és azóta is ott áll.
A Rákóczi tér foltokban még ma is őrzi zöld jellegét. De csak foltokban. Egykor ez volt a József körút menti terek közül az egyetlen, amit fásítottak, tavasszal és nyáron szinte úszott a dús, zöld lombokban. Kimondottan úgy festett, mint egy oázis a magas házak rengetegében. Sajnos amikor a 4-es metrót építették, melynek egyik állomása itt található (2014-ben nyitott meg), nem vették figyelembe ezt a zöld hagyományt, hogy milyen volt a tér régen. Így most inkább egy beton- és térkősivatagra emlékeztet, és bár maradtak fák meg némi füves rész is – pár tenyérnyi oázis –, a Rákóczi tér arculatát elsősorban már nem a lombok és a zöld szín határozzák meg.
De nem csak a zöld kopott meg a téren – voltak itt szobrok is, amik pedig eltűntek. Valamiért a tér szobrok tekintetében nem volt szerencsés. Elsőként az eredetileg a Pesti Hazai Első Takarékpénztár székházába készült Négy évszak-szökőkút (Ybl Miklós és Mátrai Lajos György munkája) került a térre. 1922-ben hozták át az említett székház udvaráról. A II. világháború vége felé (1944-ben vagy 1945-ben) gyakorlatilag megsemmisült. Utána 10 évig nem volt szobor a téren, mígnem 1955-ben az addig a Budavári Palota északi szárnya előtt álló Halászó gyerekek-díszkút (Senyei Károly alkotása) került a helyére. Pontosabban 1957-től állt itt, mivel az első elhelyezés csak próba volt, utána elvitték a még 1944-ben megsérült díszkutat restaurálni. Bár mindenki azt hitte, mégsem ez lett a szobor végső helye. Azt 20 évvel később kapta meg, vagyis vissza, mert az 1970-es években újra a Várban állították fel. Azóta nincs szobor a téren.
És akkor most kanyarodjunk vissza a könnyűvérű nőkhöz és a cikk elején felvetett kérdéshez! A Rákóczi téren és környékén egész korán megjelentek a prostituáltak, főleg a kiöregedett pillangók, így a vásárlóerő is azokból a rétegekből került ki, akik csak keveset tudtak rászánni egy-egy könnyű légyottra. A tér könyékén szabályos „kéjnőtelepek”
alakultak ki: egy-egy gangos bérházban több fürdőszoba nélküli lakást is fenntartottak a célra.
Közkedvelt volt a Kender (ma Auróra) utca 15. szám alatti ház éppúgy, mint a Víg utca 42., ezek városszerte híresek voltak több mint szabados tivornyáikról. Aztán a jó világnak a megerősödő kommunista hatalom vetett véget: 1950-ben felszámolták a bordélyokat. Legalábbis azt hitték. Hisz tudjuk jól, a teher alatt tovább nőtt a prostitúció pálmája, a Rákóczi téren hamarosan újra felbukkantak a fel-alá flangáló és férfiakat leszólító lányok, az őket figyelő stricik, a környéken pedig a szobáztatók. Vagyis a legősibb mesterségen és gyakorlóin nem sikerült kifognia az akkori hatalomnak. Hamarabb is mentek a levesbe, mint a lányok. De így van ez jól.
