Anna 2011 márciusában egy – a saját lakásában kialakított – showroomból indulva jutott el az aprócska táskamárkától a ma már három, egyre inkább önálló divíziót fenntartó brandig, amely hatalmas tervekkel és egy vadonatúj műhellyel várja az őszi hónapokat. Egy temperamentumos tervező, aki csak és kizárólag a saját belső hangjára hallgat, és 100%-os erőbedobással tesz mindent, legyen szó decens vagy éppen őrült táskák tervezéséről, teljes falat beborító történetmesélős vonalrajzokig, vagy éppen a hihetetlen türelemmel vezetett, eddig már több mint hatszáz jelentkezőnek megtartott, egész napos táskakészítő workshopokig.
We Love Budapest: Sok minden történt a márkád körül az utóbbi időben. Ennek része, hogy egyre többet találkozunk a jellegzetes vonalrajzaiddal. Hogyan jutottál el a finom bőrtáskák tervezésétől a szuperizgalmas dekorok megvalósításáig?
Oláh Anna: Az Anna Amélie egy nagyon személyes brand, és minden, ami velem történik, idővel szépen belefolyik a márkába is. A rajzolás is egészen kicsi korom óta része az életemnek, de valahogy sokáig nem éreztem, hogy ezt meg kellene mutatnom egy szélesebb közönségnek. Pontosan emlékszem arra, hogy ez az egyvonalas irány akkor indult, amikor nyolc éves koromban apukám felolvasta nekünk Az Ezüst-tó kincsét, és én közben több száz 10x10 centis papírt rajzolgattam tele. Ezek akkor még inkább geometrikus formák és nem figurális ábrázolások voltak, de a tűfilcbe és a vele rajzolható finom vékony vonalakba ekkor szerettem bele. Azóta is ez a kedvenc eszközöm, s imádom a látványt, ahogy a fekete vonal végigszalad a fehér papíron.
Tíz éve járok a Tolna megyei Miszla Art nyári művésztelepére, és ez minden évben egy nagyon boldog időszak, hiszen ilyenkor kizárólag a rajzolásra koncentrálok. Két évvel ezelőtt aztán elindítottam Anna Amelie Lines-t, egy Insta-oldalt kizárólag a rajzaimnak, aminek hihetetlen nagy sikere lett.
WLB: Miért pont két évvel ezelőtt jött el ez a pillanat?
O. A.: Ez nagyjából egybeesett a márka egyik nehéz időszakával, amikor egy rakat táskát legyártottam, de nem tudtam olyan ütemben eladni őket, ahogyan terveztem. Egy olyan deficites állapot állt elő, hogy újra kellett gondolnom a fejlődés irányát. Ekkor merült fel először, hogy megmutassam az autonóm oldalam is, jelenjenek meg a grafikáim a márka termékein, kössem össze azt a két dolgot, amit annyira szeretek. Törvényszerű, hogy egy márka életében vannak megtorpanások. Ezeken akkor tudok túllépni, ha nem szorítom korlátok közé az alkotómunkát. Iszonyú kitartó vagyok, én nem adom fel soha. Tulajdonképpen mindegy is, hogy mit csinálok, a legfontosabb, hogy számomra értékes legyen az, amivel foglalkozom, függetlenül attól, hogy táskát, pólót, fürdőruhát vagy képet adok el. Nem igazán értek egyet sem a divatipar, sem a fogyasztás tempójával, éppen ezért törekszem arra, hogy amit adok, az időtálló és őszinte legyen.
WLB: Ha már az átadásnál tartunk, a tudásod is szívesen megosztod másokkal, hiszen workshopokat is tartasz.
O. A.: Ennek az ötlete is a pénzügyi nehézségek idejéről ered. Mindenféle előzetes igényfelmérés vagy különösebb felkészülés nélkül felraktam egy táskakészítő időpontot a Facebookra, amire egy nap alatt annyian jelentkeztek, hogy további négy alkalmat kellett meghirdetnem. Azóta is folyamatosan tartok ilyen programokat, mert nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Szerintem amúgy ezek terápiás ülések is egyben, ahol eltöltünk 6-7 órát együtt, és amellett, hogy szuperjó táskák születnek, az élet nagy kérdései is szóba kerülnek. Egyszerűen imádom ezt, és leginkább azért csinálom, hogy átadjam a táskakészítés alapjait.
WLB: Hogyan tudod ezt a többfajta, egymástól nagyon eltérő készségeket igénylő munkát egyedül menedzselni?
O. A.: Ez nem tervezetten történt. Inkább ösztönös döntések sorozata vezetett ahhoz, hogy most tulajdonképpen három lábon állok. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ami most történik, az nyilván izgalmas, de időszerű is. Egyszerűen most jött el az ideje. Én pedig szeretek a jelenben lenni, a jövő vagy a múlt kevésbé izgat. Most értem meg arra, hogy komplexebben működjem.
WLB: A rajzaid már nemcsak autonóm, de alkalmazott formában is egyre többféle felületen jelennek meg.
O. A.: Mivel én a MOME-n végeztem, nem idegen tőlem az alkalmazott műfaj. Bár az Anna Amélie Lines valóban egy művészi vonalnak indult, egyre gyakrabban keresnek meg olyanok, akik egyedi falfestésként szeretnének hasonlót. Ezt a megrendelővel közös, interaktív munkaként fogom fel. Szeretem, ha ott van az illető, így részese annak, ami ott a helyszínen születik meg. Ezekhez a művekhez sosem készítek vázlatokat, még ceruzával sem rajzolom elő. Pont az az izgalmas benne, hogy a helyszínen születik meg. Nem ronthatom el, egyből jónak kell lennie.
WLB: Dolgoztál már a Katona József Színház hatalmas üvegportáljára, a Kolorádó Fesztiválra, sőt egy nemrég nyílt fagyizó falán is látható egy rajzod. Hogyan találnak meg ezek a feladatok?
O. A.: A Katona József Színház kirakatába a tavaszi Fashion Week csatlakozó programjaként rajzoltam. Arra vágytam, hogy nagy felületen élőben festhessek, ezért egy ismerősöm javaslatára megkerestem a színházat. A kirakatot könyvkötővászoncsíkokkal takartuk le, erre dolgoztam. Annyira jól sikerült, hogy a vásznakat felvágjuk, és A3 méretű sketchbook borítók készülnek majd belőlük, amelyek a színház shopjában lesznek elérhetők.
A Kolorádó Fesztiválon a helyszínen felállított három jurta egyikét festettem tele, de még nem készült el teljesen, jövőre folytatom. Valami maradandót szerettem volna, olyasmit, amit év közben is látnak, akik arra járnak. A fagyizó tulajdonosai pedig az Instán keresztül találtak meg. Ezek nagyon eltérő munkák, de én egy problémamegoldó alkotó ember vagyok, aki ha izgalmas, kihívást jelentő dologgal kerül szembe, örömmel alkalmazkodik.
WLB: Milyen terveid vannak ezzel a vonallal?
O. A.: Rengeteg ötletem van. Egy hálószobai textilkollekció már alakul, ebben ágynemű, díszpárnahuzat, lámpaernyő szerepel. A falfestés mellett elkezdtem nagy méretű vászonképeket is festeni, és persze a táskákra is felkúsztak a kis rajzok. Ezeket egy elég régi bőrdíszműves technológiával, forrasztópákával rajzolom rájuk, pont úgy, mintha filctollal rajzolnék.
WLB: Úgy tűnik, a rajzolás egyfajta lelki-szellemi utazás is számodra.
O. A.: Abszolút. Elkezdem húzni a vonalat, és annyira bele tudok feledkezni, hogy a ceruzával együtt szaladnak a gondolataim, és komplett regények születnek közben a fejemben. Segít abban is, hogy teljesen feloldódjak, feldolgozzam azt a sok hatást, érzelmet, ami ér.
WLB: Az új műhelyedben beszélgetünk, aminek fantasztikus adottságai vannak. A mindennapi munka mellett, mit tervezel még itt megvalósítani?
O. A.: Ez egy hatalmas, ablakos, fehér falakkal határolt tér, ami remek arra, hogy kulturális eseményeknek is otthont adjon. Szeretném ezt szeptemberben elindítani és azt hiszem, az egyeik első programként Itt mutatom majd be az új táskáimat is. Most nyolcféle modell szerepel a kínálatban, ehhez három új csatlakozik majd: egy dobozszerű sokrekeszes kézitáska oldal- és kézipánttal, két méretben, valamint egy új arányú shopper. Emellett kiállításokban is gondolkodom, de szívesen adnék vacsorákat, sőt nem áll távol tőlem a klasszikus szalon gondolata sem. Teremtő alkat vagyok, akkor is ha tervezek, akkor is, ha főzők vagy éppen beszélgetek. Egyszer pedig jó lenne egy olyan képzés foglalkozás is, ami abban segít, hogy tudatosan, boldogan élj. Én például elég komolyan veszem ezt: nagyon figyelek arra, hogy minden nap legalább egy percig boldog legyek. Ha ez nem sikerül, tudom, hogy változtatnom kell.
Anna Amélie
