A
Wooden Shjips
Kalifornia egyik titkos esélyese
„a világ legjobb pszichedelikus rockzenekara”
címre: a
brutális basszusmeneteket
gazdag
Hammond-szőnyegekkel
dúsító, a vájtfülűek körében igen magasan jegyzett
Wooden Shjips
negyedik nagylemezének bemutató turnéján Budapestet is útba ejti, ahol az
A38 Hajón
lép fel.
Hogy mi az a Wooden Shjips? Egyetlen mondatban: a vájtfülűek titkos favoritja
„a világ legjobb pszichedelikus rockzenekara”
címére. Három súlyos, földbe és fülbe döngölő nagylemezzel és két válogatásalbummal a háta mögött az együttes rendre ott szerepel a szakmabeliek „évlegjobbja” listáin, és nem érdemtelenül.





Valószínűleg nincs még egy produkció, amely manapság a Wooden Shjipshez hasonló elkötelezettséggel emeli magasba a
pszichedelikus rock hatvanas években felhúzott gombamintás zászlaját
. A napfényes Kalifornia, ezen belül
San Francisco
egyébként is a pszchedélia őshazája, hiszen az öböl környékéről indult a Byrds, a Grateful Dead, a Jefferson Airplane – nem csoda hát, hogy a Wooden Shjips-alapító Ripley Johnson is itt szerezte első inspirációit.






Persze a zenekar jóval több, mint egyszerű, múltba révedő utánérzés: jó posztrock-együttes módjára magabiztosan ötvözi a
garázsrock-hagyományt
a
no-wave minimanlizmusával
, a
space rockot
a
drone
-nal és a
krautrockkal
, mindezt elképesztő
eredetiséggel
.





A lényeg az
innováció
, olyannyira, hogy Johnson elképzelése szerint még a zenei képzettség is csak megköti a muzsikusok kezét. Éppen ezért a tagtoborzáskor kifejezett kitétel volt a hangszeres tudás hiánya: a basszusgitáros Dusty Jermiert például szaxofonosnak vette fel, mivel ő még sosem fogott a kezében ilyet. Éppen ezért a korai időszakban nem is vállaltak koncerteket, de az első két lemez felvételéhez sem használtak se stúdiót, se hangmérnököt.






A Wooden Shjips körül lassan kialakuló kultusz persze új utakra terelgette a zenekart, amely egyre
professzionálisabbá
vált – nem feladva persze eredeti elképzeléseit. Johnsonék a
minimalista-pszichedelikus
elixírt
a 2011-es West lemezen keverték tökéletesre:
brutális, zuhogó basszusmenetek, gazdagon zengő, nagyvonalú riffek, mindent átitató, szabadon úszó, egy pillanatra sem elhallgató Hammond-szőnyegek, némi decens noise- és space-rock, mindezek mellett-fölött Johnson kicsit Jim Morrisonéra emlékeztető éneke
.