A
This Routine Is Hell
kitartása, ereje és zaklatott
hardcore/punkja
onnan ered, ahol a
Modern Life Is War, Camus, Nietzsche és a Paint It Black
találkozik. Zsigerien puritán agresszió, szépség energia. Játszik még a
Go Deep!
és a
Fall Of Messiah
is.
Az
utrechti This Routine Is Hell
eddigi két nagylemeze és egyetlen EP-je is azt bizonyítja, hogy amennyiben egy zenekarban
kellő kitartás és eltökéltség
van, az elérhet bármilyen célt, amit kitűz maga elé.





Márpedig a dalszövegeiben
Nietzschét és Camus-t
citáló srácok egyáltalán nem álmodtak nagyot – inkább csak merészet, viszont az elmúlt három évben tapasztalt fejlődésük idén, a
Howl
kiadását követően ért a csúcsra. Elvégre a banda eddig is
zajos, zaklatott hardcore/punkot
játszott valahol félúton a
Paint It Black
, a
Ceremony
és a
Modern Life Is War
metszéspontjában, az eddig hiányzó összetevőt viszont az tudta hozzáadni a meglévő recepthez, aki a fenti hármassal is épp eleget foglalkozott már.






Kurt Ballou
, a Converge gitárosa ugyanis a holland zenekar tavalyi amerikai turnéja alkalmával a méltán legendás Godcity Studios falain belül biztosított teret és kellő szakértelmet a tizenkét számos, idén áprilisban megjelent anyag rögzítéséhez, amiben az
agresszió és a szenvedély
egyaránt új értelmet tudott nyerni.





A This Routine Is Hell ugyanis
ösztönösebb és aljasabb
, mint valaha, miközben a legutóbbi EP, a Repent. Repeat. érzékenyebb oldala is új, kiforrottabb, egyben kiábrándultabb köntösben tetszeleghet. Az ingyenesen letölthető Howl pedig kétségkívül az utóbbi évek egyik
legszórakoztatóbb és leghatásosabb európai hardcore/punk anyaga lett
: arról pedig augusztusban a hazai közönség is megbizonyosodhat, hogy ezek a zsigerien puritán dalok élőben működnek a leginkább.