Klasszicizmus, realizmus, szocializmus, talán kicsit sok is az izmusokból, és nem is vagyunk elefántcsonttoronyban üldögélő, naphosszat különböző elméleteken bölcselkedők, de valószínű, hogy a szocialista realizmus és a klasszicizmus párba állítása némi fogalom- és képzavarral járhat együtt. A zavart valószínűleg csak növeli, hogy a szocreált sokszor – tévesen – azonosítjuk azokkal a hatalmas beton- és üvegmonstrumokkal, amik közül viszonylag sokat bontottak le mostanában Budapest-szerte, holott ezek már a késő modern építészet remekei. A szocreál és a szocmodern két nagyon különböző stílus, ám ambivalens megítélésükben nagyon is egyeznek – és talán pont ez az, meg persze a szocializmus, amiért a kettőt gyakran összemossuk.
„Tartalmában szocialista, formájában nemzeti” – Hogy mi?
A lakáshiány egy mindig is jelen lévő probléma volt az országban és – leginkább – Budapesten, amin mikor jobban, mikor egy kicsit nehezebben sikerült enyhítenie a mindenkori hatalomnak. A II. világháború utáni lakáshelyzetben még mindig borzalmas állapotok uralkodtak: alig volt olyan lakás, amiben lett volna fürdő vagy WC vagy nagyobb lett volna egy szobánál, a folyó víz bevezetése pedig luxusnak számított. Nem volt kérdés, hogy ezen javítani kell, így ismét beindult a lakótelep-építési láz, de ekkor már egészen új beépítési módokkal, elrendezéssel és technológiákkal kísérleteztek a tervezők – akkor, amikor épp hagyták őket, mert a politikai megfontolások az építészetet sem hagyhatták magára. Ez típustervekben és követendő stílusokban öltött testet, amik közül az első az 50-es évek szocreálja volt.
Gimnazistaként sose tudtam hová tenni a szocreált. Nem értettem, ha valami ennyire tele van az ókori formavilággal, ha ott vannak az evidens ismertetőjegyek – oké, kicsit lebutított változatban –, vagyis az oszlopok, az árkádok meg a timpanon, akkor miért nem klasszicista vagy historikus, de legalább eklektikus az adott épület? Ahogy azt sem értettem, hogy ebbe a klasszikus építészetet másoló valamibe hogy kerülnek gyermeket fürdető asszonyok, búzát kaszáló parasztok meg gyárban dolgozók? Díszítésként, természetesen.
A válasz a teljes képzavart mélyítő sztálini mondatban rejlik: „tartalmában szocialista, formájában nemzeti”, vagyis egy olyan stílust kellett létrehozni a művészetek és a kultúra minden területén, ami megfelel a szocialista követelményeknek és a
– jelen esetben szocialista –
hazafiasságot, az osztályellentétek feloldását hirdeti,
munkások építettek munkásoknak. Magyarul: szakadjunk el a nyugati mintáktól és hívjuk életre a szovjetek irányította birodalmi építészetet a klasszicista palotahomlokzatok, a monumentalitás és a nemzeti munkástémák keverésével – ez a hatalmasság egyébként a szocreál lakótelepeknél eltűnt, helyét az emberléptékű épületek vették át.
Az 50-es években beindult a lakásépítési láz Zuglóban
Az első ötéves terv kihirdetésénél még az 1-2 szobás, 3-4 emeletes, emberléptékű lakótelepek jellemezték a típusterveket, amiknél persze sok esetben a funkció, a jó alaprajzi elrendezés a stílushoz képest csak másodlagos volt. Ugyanakkor ezek a domborművekkel telepakolt épületek a 60-as évek paneljeihez képest még így is sokkal barátságosabb képet adtak, már csak azért is, mert a szocreál lakótelepek tervezésénél szomszédsági egységekben, hatalmas zöldterületekben és sétatávolságokban gondolkoztak. Ennek jó példája a Kerepesi úti lakótelep, ami a maga korában az egyik legnagyobbnak számított.
A lakásépítési hullámból Zugló sem maradhatott ki, főleg, mert a széles utakkal és közművekkel ellátott, ritkásan beépített terület ideális volt egy jövőbeni lakótelepnek, főleg, mert az egykori bolgárkertészetek helyén viszonylag nagy zöldterület maradt, ami jó pontnak számított. 1600 lakásával a Kerepesi úti lakótelep építése volt az első, de elég hamar követte a Nagy Lajos király úti és a Füredi úti lakótelep is. A három ütemben megvalósult Kerepesi úti lakótelep építése 1954-ben indult, de mire elkészült, a kötelező szocreál elemek már nem is voltak annyira kötelezők: Sztálin halála után itt is enyhült a szigor.
Kedveskedő birodalmi építészet a Kerepesi úti lakótelepnél
A kaotikus Örs vezér téri állapotokból a lakótelepre sétálva csendes zugokat, színesedő fákat, kissé bumfordi, mégis kedves szobrokat meg persze az elmaradhatatlan árkádokat és boltíveket találjuk. Ez okozhat bennünk némi disszonanciát, hiszen általában se a szocreál, se a lakótelep nem számít kedvencnek, itt mégis meglepően jól működik a varázs. A lakótelep tervezése közben a végletekig szimmetrikus szerkesztésben gondolkoztak az építészek, ami szigorú tömegekké is válhatott volna, de a hivatalosan meandervonalú, gyakorlatilag kacskaringósan futó beépítésnek köszönhetően kedves kis belső udvaros részek jöttek létre. Az egykori bolgárkertészetekre pedig nemcsak egy utcanév, hanem egy szuper kis közösségi kert is utal.
Az épületekbe káderek költöztek, akiknek a különböző méretű és felszereltségű lakásokat befolyás és megbízhatóság alapján osztották ki. A 66 négyzetméteres, kis erkéllyel, mosdóval, konyhával és két szobával ellátott lakásokat a vezető beosztásúak kapták, míg a CS-lakásnak – csökkentett értékű – nevezett, 28 négyzetméteres „garzont” a kevésbé befolyásos emberek. A lakások nagy része félkomfortos volt, szobák helyett inkább csak hálófülkék voltak, de a középkádereknek szánt lakásokban az erkélyt is franciaerkély – erkély nélküli erkélyajtó – váltotta.
Érdemes besurranni egy-két épületbe is, mert a linóleumos lakótelepbelsők helyett a pesti modern bérházakra jellemző enteriőrt találunk. Mégis melyik panelrengeteg mondhatja el magáról, hogy növényekkel, márványlapokkal – tudjuk, hogy valójában mészkő – és üvegbevilágítóval ellátott lépcsőháza van? A szocreál lakások tervezésénél valójában a gazdaságosság és a takarékosság elve érvényesült, az átlagigény kiszolgálására törekedtek, ahol sokszor a homlokzati kialakítás érdekében a funkcionalitás és a lakók igényei háttérbe szorultak.
