A Mátyás tér környékét mindig is heterogén népesség lakta: ügyvédek, orvosok, tanárok éppúgy éltek itt, mint kisiparosok, munkások, ha úgy tetszik, a „keményen dolgozó kisemberek”.
Jóllehet Józsefvárosnak ez a része sosem tartozott a város legfrekventáltabb területei közé, hiszen a lakók elbeszéléseiben gyorsan előkerülnek a tér egykori rosszfiúi, akik mégis, paradox módon egyfajta rendet tartottak itt, a lakók pedig közösséget vállaltak egymással, ahogy a lenti történetekből is látni fogjuk, jól ismerték egymást, a téren pedig még egy kávéház is működött és működik.
A tér sok mindent látott régen, az utóbbi időben pedig még egy lassú fejlődésnek a nyomait tapasztaljuk, nappal legalábbis nem sok nyoma van a történetekben megjelenő kétes alakoknak, sőt, a kávézó is újjáéledt és a Gallery8 is hiánypótló kiállításokkal jelentkezik – mindez azt jelzi, hogy a környék bármikor képes a megújulásra. A Bauer Sándor utca felől érkezünk, elhaladunk a Kesztyűgyár előtt, majd kitárul előttünk a Mátyás tér, ahol játszóteret és néhány padot találunk. A tér karakteréhez kevéssé igazodó, afféle kissé „féloldalas”, magas és hosszú ház szinte uralja a környéket a maga hat szintjével. Ehhez tegyük hozzá, a 60-as években ráépített felső szint a legkevésbé sem illeszkedik az eredeti épület nagyvonalúságához.
Ahogy ez a kutatásban oroszlánrészt vállaló Budapest100-önkéntesek munkájából kiderül, a ház építtetői dr. Vágó Lajos ügyvéd és Balassa Zsigmond „droguista" voltak, az építészek pedig a Löffler-fivérek, akik számos budapesti premodern épület tervezésében vettek részt.
Löffler Béla és Löffler Sándor építészek legismertebb alkotása – ahogy korábban írtunk róla – a monumentálisan egyszerű Kazinczy utcai zsinagóga, amely egyszerre hordozza a lechneri szecesszió és a bécsi késő szecesszió jegyeit. Löffler Béla fiatalabb korában egyébként Lajta Béla irodájában dolgozott, akinek épületeivel így nem véletlenül fedezhetünk fel rokonságot.
Biztosan tudjuk, hogy az 1911 és 1912 között fölépült házban legalább a 20-as évekig itt működött a Mátyás mozi, illetve a működési engedélyekben „Griffatong János mozgófényképes helyisége”.
Az alagsorban hatalmas raktárat alakítottak ki a földszinti boltok üzlethelyiségeinek – ez is bizonyítja azt, hogy korábban igen aktív kereskedelmi élet zajlott errefelé.
A homlokzat díszítései geometrikusak, a legmeghatározóbb elem pedig – a legnagyobb lakásokhoz tartozó - üvegezett zárterkélyek. Ezek a sarkokon és a Mátyás tér felőli tengelyen megjelenő vasszerkezetek hosszanti irányban összefogják a szinteket, ezen túl az óriás ión pilaszterek adják a vertikális hangsúlyokat.
A tér felől lépünk be a kapualjba, de előtte még megszemléljük a házat díszítő domborműveket, valamint az elkészülés évére emlékeztető „ANNO 1912”-feliratot.
A lépcsőházban a térhatású, fekete-fehér padlóburkolatra, az alsó sávban futó kék csempékre, a vasrácsok ismétlődő geometrikus díszítésére és a pesti enteriőrök elmaradhatatlan „műtőszöld” színű festésére leszünk figyelmesek, majd beszállunk a hangulatos, faburkolatú liftbe és a harmadik emeletre megyünk, ahol egy kedves lakó megengedi, hogy benézzünk a lakásába. Azért is különleges ez, mert ez is egyike a zárterkéllyel rendelkező, igazán impozáns lakásoknak.
A háznak több híres lakója is volt. Zámor Ferenc és családja a ház első lakói közé tartozott: ők 1912-ben költöztek be a II. emelet 1-es szám alá. A háromszobás lakás volt az első otthonuk, ahol villanyvilágítás volt, de ezt a családfő nem sokáig élvezhette, mert még az első világháború alatt, 1915-ben orosz hadifogságba esett és csak 1921-ben sikerült megszöknie. Hazakerülve a Ganz Wagongyár főmérnöke, majd cégvezetője lett és komoly szerepe volt az Árpád sínautóbusz, valamint több más sikeres termék tervezésében és exportjában. A minőségi termékekből még Egyiptomba és Argentínába is jutott.
Az Egyesült Államokban élő Marylin Borovi szintén a ház lakója volt és Zámorék leszármazottaihoz hasonlóan szintén a Budapest100 önkénteseinek lelkes kutatómunkájával sikerült eljutni hozzá. A család 1934-től élt a házban, az édesapának a József utcában volt fűszerüzlete. Jóllehet a hölgy 1955-ben Ausztriába, majd onnan 1956 áprilisában Amerikába távozott a bátyjával együtt, leveléből kitűnik, hogy számos apró részletre emlékszik.
Marylin magyar keresztneve egyébként Magda – ami a házban szinte megmagyarázhatatlanul gyakori név volt, a munka során több alkalommal találkoztak vele a kutatók. Mindez azért is érdekes, mert a ház neve, ahogy a homlokzati feliraton is olvasható: Magda udvar.
Szintén a ház egyik korábbi lakója volt Takács Cecília, akinek más okból, de szintén meghatározó emlék maradt a forradalom. Egy fiúról mesél, aki nem volt még 18 éves, puskával rohangált, időnként hozott ennivalót, például egy rúd téliszalámit a pincében lévő lakóknak ’56 novemberében. Majd, mikor leverték a forradalmat, valaki feljelentette, börtönbe került, megvárták, míg betölti a 18. életévét és felakasztották. „Somlai Pálnak hívták, szép. szőke fiú volt, boxoló. Erdélyi származású család volt, szegény nagynénjei voltak, s nem volt pénzük ügyvédre.”
Igencsak groteszk helyzetet eredményezett a második világháború és az azt követő nyomor is. A földszint szoba-konyhás lakásába a lóversenyrajongó házmesternő egy ismerős zsokét fogadott be, aki természetesen nem hagyta magára kedvenc versenylovát sem a bombázások alatt. A zsoké engedélyt kért rá, hogy a házban tarthassa a lovat, így, szinte hihetetlen, de a ló is ott élt egy ideig az egyik udvari lakásban! Sőt, a lakás következő tulajdonosa két lózablát is talált a lakásban, így az is vidám pillanatokat okozhatott, amikor a többi lakó beavatta a titokba.
Ismerős az a tanulótípus, aki egy összegben elkölti az osztálypénzt a büfében? Nos, valami hasonló köthető a versenylóval már egyébként is a „Hihetetlen történetek Józsefvárosból” díjra tuti befutó házmesternő és a zsoké személyéhez. Ők voltak azok, akik egy szép napon feltették a lovin a ház közös költségét - és elvesztették. Nem volt mit tenni, tettüket bevallották a többieknek, akik kénytelenek voltak újra befizetni a lakópénzt.
Szintén a 1956-ban történt a következő eset: a lakók a pincében várakoztak, majd az egyik napon felmerészkedve igen meglepő dologra lettek figyelmesek. A Vörös Hadsereg katonái feltörtek egy bicikliket rejtő raktárat a téren, de mivel olyan vidékről származtak, ahol nem volt bicikli, így nem igazán ment nekik a kerekezés és folyton elestek. A lakók természetesen csak nevettek, amire a katonák olyan idegesek lettek, hogy szétlőtték a helyiséget.
Egy másik lakó arra emlékszik, hogy a lakók az 1980-as években az IBUSZ-on keresztül kiadták a lakásaikat. Közülük az egyik volt Ancsi néni is, aki – teszi hozzá egy másik lakó – Argentínából kapta ekkoriban a kávét. Állítólag megszállt itt a hírhedt venezuelai terroristavezér Carlos is. Hogy ebből mi igaz, nem tudni pontosan, de tény, hogy sok arab mászkált itt, ami akkoriban még egyáltalán nem volt megszokott errefelé – teszik hozzá.
Az emelet felé közeledve látszik, hogy bár a környék nem a legjobb hírnek örvend, a kilátás elsőrangú, a tetőről belátni a gangos józsefvárosi bérházakba, a horizonton pedig még a Budai-hegység és a Gödöllői-dombság vonulatai is közelinek tűnnek. A legfelső emeleten voltak a mosókonyhák, aminek egy tárgyi emléke, nevezetesen egy mosóüst is őrzi az emlékét. A ház – magasságánál fogva – sajnos népszerű volt az öngyilkosjelöltek körében, lépcsőjén így nemcsak asszonyok kapaszkodtak fel a mosókonyhákba, hanem sokaknak az utolsó útjuk is ide vezetett. Talán az elmondottakból is látszik, hogy a ház nem véletlenül kelthette föl az utóbbi idők egyik legeredetibb magyar filmje, a Liza, a rókatündér című alkotás rendezőinek figyelmét.
A háború előtt szépen rendben tartott, építészeti részletei miatt kiemelkedő ház – talán éppen az igényes, ezért drágábban helyreállítható részletek miatt – valamiért kimaradt a környék megújítását célzó Magdolna-programból. Reméljük, hogy a Ráday utcai Meillinger-házhoz hasonlóan talán a Budapest100 is hozzájárul ahhoz, hogy az épület egy kis figyelmet kapjon és visszanyerje régi fényét. Igazán megérdemelné.
