Milyen terek, milyen emberi és szakmai kapcsolatok formálták az ifjú Kertészt? Mire és miért használhatta a kamerát? Hogyan mozdult ki a rá váró életlehetőségek közül, és hogyan változtatta meg érzékelésének határait a háború, a természetben töltött idő, végül a fényképezés? Milyen gondolatokat indítanak el bennünk egyes képpárok? Hányféle jelentése van az intimitásnak? A Magyar Nemzeti Múzeumban ezekre a kérdésekre kereshettük és kaphattuk meg saját válaszainkat, amikor a fiatal André Kertész nyomába szegődtünk Fisli Éva kurátor vezetésével a Kertész / Kópiák című kiállításon.
Hogyan kerültek a képek hazánkba?
2021-ben született adásvételi szerződése összesen 1163 képről szólt, amelynek döntő része 1925 előtt készült: 943 db kontaktkópia, 59 db nagyobb méretű vintázs, 151 db polaroid fotó, 9 személyes kép és egy kollázs. A vásárlást követően a Nemzeti Múzeumban elvégezték a fotográfiák állapotfelmérését. A Történeti Fényképtár muzeológusa, Fisli Éva történész a fényképek nyilvántartásba vételével foglalkozott. Az elmúlt évtizedben többször is kutathatott a franciaországi Kertész-archívumban, és az ott megismert iratanyag segítette a Kertész ifjúkorával kapcsolatos pontatlanságok tisztázásában.
„2024-ben, Kertész születésének 130. évfordulójára 3 kiállítás is létrejött. André Kertész Esztergomban! címmel rendeztünk egy kiállítást a Balassa Múzeumban márciusban, ahol főként 1915–18 közötti fotókat mutattunk be, a Nemzeti Múzeum Kertész / Kópiák című kiállítása az 1925 előtti fotókból válogat, illetve a Robert Capa Központban mintegy az életmű lezárásaként a polaroid képekből láthatunk válogatást A felejtés csele címmel, amelynek szintén én voltam a kurátora” – meséli Fisli Éva.
A cél az volt, hogy több helyszínen kisebb kiállításokon és könyveken keresztül bemutassák az életmű kezdeti és végpontját is, mintegy keretbe foglalva az életművet. Hogyan jutott el Kertész az amatőr fotózástól a profizmusig, miként kapcsolódott Esztergomhoz, illetve a 70-es, 80-as években készült polaroid képei hogyan támogatták gyászfeldolgozását felesége, Salamon Erzsébet elvesztése után.
„Reggelente nekiláttam, és csak fotóztam, fotóztam, fotóztam, enni se volt időm. Azt vettem észre, hogy eltelt az idő, és nem is reggeliztem. Délután ugyanígy… A gyógyszeremet is elfelejtettem. Egyszer csak magamat is elfelejtettem, a fájdalmat, az éhséget, és igen, a szomorúságot is.” (André Kertész, 1981)
Nagyon izgalmas a kiállításokat egymás mellett és egymást kiegészítve látni, mindegyik nagyon sokat ad nem csupán az életmű, hanem maga a fotográfia történetéhez és filozófiájához. Egy olyan szelete az életműnek, amelyet mi, magyarok egy saját szemüvegen át tudunk szemlélni, ahogy senki más a világon.
Az útját és a „hangját” kereső fotóművész
A Nemzeti Múzeum kiállításának fókuszában ezúttal nem a visszaemlékező vagy pályája csúcsán lévő művész áll, hanem az idén 130 éve Budapesten született, sokáig még útját kereső fiatalember, aki a Teleki téren, majd a Népszínház utcában töltötte gyermekkorát, és sokat időzött szigetbecsei és tiszaszalkai rokonainál is, katonaként pedig bejárhatta az Osztrák–Magyar Monarchia szinte minden szegletét.
Szerelmek, háború és az unalmas hivatalnoklét egyaránt meghatározza ezt a korszakát, éppen úgy, mint családi és baráti kapcsolatai.
Kertész 1910-es évek Budapestjéről készült fotói inkább személyes hangvételűek, nem a legszebb épületeket, nevezetességeket mutatja be, hanem az akkor még amatőr fotós szívesen sétálgatott a városban, és örökítette meg az otthona közelében lévő Teleki teret, a Kálvin teret, a Népszínház utcát és a Tabán környékét, szinte belesétál egy-egy történetbe. Gyakran kiruccant a belvárosból, és szívesen fényképezte a Budai-hegyeket vagy éppen a Csepel-sziget környékét is. Az 1920-as években a profivá váló fotós pedig már tudatosan sétált Budafok, Rákosfalva és Pomáz utcáin, hogy elcsípjen egy-egy pillanatot. Szoros kapcsolatot ápolt a vízzel és a Dunával is, amelyet számos ponton megörökített Nagymarostól Esztergomig, sőt a romániai Braliában is. Jenő öccsével gyakori vendége volt a budapesti Duna-fürdőknek, és gyakran megörökítette az úszást, a vízben való mozgást és a részben meztelen testeket, a fényeket és árnyékokat.
Szintén az atletikus, a görög szobrokat idéző testű Jenő öccse tűnik fel egyik emblematikus képén mint a magasba ugró Ikarosz. A képek 1919 nyarán Dunaharasztiban készültek, amikor egy halászkunyhóban töltötték a nyarat. A mozgás mint a test felszabadulása már elég régóta foglalkoztatta, 1910-es éveiben is készített képeket futóversenyről vagy focimeccsről, a 20-as évek elején pedig mozdulatművészekkel is kapcsolatba került.
A háború is személyiségformáló hatással bírt a számára, hiszen megtapasztalhatta minden szörnyűségét, maga is többször szembenézett a halállal, ugyanakkor baráti kapcsolatokat is hozott neki ez az időszak. Fontos tapasztalás volt ez számára, és míg az első időszakokban csupán azért fotózta bajtársait, hogy tudósítsa az otthon maradottakat a parányi fotók segítségével, hogy még élnek, később már az emberi gesztusok, az apróbb részletek és az önkifejezés is meghatározóbbá vált.
A korai képeken is látszik, hogy első modelljei családtagjai és barátai voltak, de már itt érződik, hogy nem csupán portrékat akart készíteni, hanem kísérletezett a fény-árnyékkal, a kompozíciókkal és a fotópapírral is. A fordulópontot talán egy 1925-ös, nagybátyjáról készült műtermi fotó jelentette, amelyet már szignózott is, és amely már mutatja az amatőrből profivá váló művész fejlődését. Később, életműve összegzésekor fiatalkori éveit is úgy írja le, mint aki tudatosan készült erre a pályára, de a korabeli források alapján eleinte inkább a kapcsolatteremtés eszköze volt számára a fényképezés.
Izgalmas a félbevágott képsorozata is, amelyet valószínű, hogy Salamon Erzsébet, élete szerelme vághatott ketté, és küldött el neki egy olyan időszakban, amikor nem volt idilli a kapcsolatuk. Még 1919-ben találkoztak Budapesten, majd 1925-ben, amikor Kertész egzisztenciát ment építeni Párizsba, egy időre elváltak útjaik. 1933-ban Párizsban találkoztak újra, és egészen Erzsébet 1977-ben bekövetkezett haláláig együtt éltek. Viharos kapcsolatukat a későbbiekben megszépítette és idealizálta az idő és számos fénykép.
Ne csak nézzük, érezzük is!
A kiállítás két nagyobb egységre osztható, amit a színek és fények is jeleznek. A világosból a sötét felé vezető, sötétkamrába megérkező egyik fele jelképezi a fiatal Kertész „megérkezését” a fotóművészet világába, az amatőrből a profivá váló fotós fejlődéstörténetét. A világos részben kapott helyett a nézőt is aktívan bevonó helyszín, amely Kertész képein keresztül ejt gondolkodóba bennünket számos kérdéskör kapcsán.
Például tetszőleges képpárokat kiválasztva merenghetünk el azon, hogyan befolyásolják egymás jelentését, és mit jelentenek a számunkra. Kis lyukakon bekukucskálva az intimitás igen szerteágazó világába kalandozhatunk, hiszen annyiféle intimitás létezik a szexualitáson túl, például egy anya-gyermek, apa-gyermek vagy egy baráti kapcsolat.
A méhészettel való különleges kapcsolatának „bizonyítékait” egy kaptárszerű tartóban találjuk. Mögötte pedig Papszt Edéről 1921-ben készített fotója látható. Papszt méhész és képzőművész is volt egy személyben, aki az egyik róla készült Kertész-fotón éppen a kezében tartja a fotósról festett portréját.
A kiállítás legértékesebb darabja Kertész montázsa, amelyet párizsi emigrációja előtti, 1913–23 között készült képeiből válogatott. Vajon miért pont ezeket a képeket tekintette 10 év mérföldköveinek, szintén nagyon izgalmas kérdés. Ezen elmélkedve saját digitális montázsunkat is elkészíthetjük a magyar amatőrök által, ebben a korszakban fotózott életképekből, amit le is menthetünk.
Belelapozhatunk az Érdekes Újság 1917-es lapszámába, amely amatőr fotográfusok számára írt ki pénzdíjas fotópályázatokat. Az útkereső ifjú André Kertész is jelentkezett, aki a fotográfia népszerűsödésével és befolyásának erősödésével párhuzamosan kezdett rátalálni saját művészi „hangjára” is.
Azon is elgondolkozhatunk, számít-e, hogy egy fotó analóg vagy digitális, milyen a mérete, képernyőn keresztül vagy egy keretben nézzük, és mit közvetít a méret, ha egy fotó kicsi vagy éppen nagy.
Vintázskópia és „mignonfotók”
Technikailag több nagyon fontos fogalom is megjelenik a kiállítás során. Az egyik a vintázskópia, hiszen az itt kiállított képek az eredeti negatívról készített pozitív másolatok. Kontaktok és nagyítások, amelyek a felvétellel nagyjából egy időben készültek és a szerzőhöz köthetők. Ezek mára igen nagy értéket képviselnek a műtárgypiacon.
A másik a mignonfotók, illetve az enyveshát fényképek. Ezek Kertész legkorábbi fotói közé tartoznak, amelyeken családtagjai és barátaival együtt ő maga látható.
Ezek a picike fényképek nagyon divatosak voltak, mivel nem voltak olyan drágák, mint nagyított verzióik, így többen megengedhették maguknak.
A kiállításhoz kapcsolódó izgalmas programok
A „Kerti fröccs” beszélgetéssorozaton egy ajándék fröccs mellett André Kertész munkásságát járják körül más és más nézőpontból. A következő alkalom július 17-én lesz 19:30-kor, amelynek fókuszában André Kertész, a méhész áll. Fisli Éva ezúttal arról beszélget majd Weiner Sennyey Tibor József Attila-díjas íróval, hogy mit tanulhatunk a méhektől és a méhészektől, és miért is fordulhatott a magát kereső fiatal Kertész maga is a méhészet felé. André Kertész és a Duna lesz a témája a szeptember 19-én, csütörtökön, szintén 19:30-kor kezdődő Kerti fröccsnek. Ezen az eseményen a kurátor Balogh Katával, a Valyo Egyesület kulturális projektmenedzserével arról beszélget majd, mitől élő egy nagyvárosi rakpart, és mit is láthatunk ma Kertész Duna-fényképein. A másik kapcsolódó sorozat a Kertmozi a Múzeumkertben sorozat, amely szintén a fényképezéshez kapcsolódik olyan filmekkel, mint a Nagyítás, A szív hídjai vagy a Sötétkamra.
André Kertész 1925-ös párizsi emigrációja után többször is hazatért, több kiállítása is volt hazánkban (az eddigi legnagyobb európai életmű-kiállítását 2011-ben láthatták szintén a Magyar Nemzeti Múzeumban). Szívesen idézte fel ifjúkori emlékeit, és nem sokkal halála előtt ajándékozott magyarországi fényképeiből Szigetbecsén egy, a nevét viselő Emlékmúzeum is létrejött. Reméljük, hogy a 2021-ben megvásárolt korai és az életművet lezáró képanyagból még számos darabot láthat majd a nagyközönség.
A kiállításon Fisli Éva kurátor-történész vezetett minket körbe.
(Borítókép: Forgács Zsuzsi – We Love Budapest)
