Apró családi kékfestő üzemnek indult, világszerte ismert textilbirodalommá vált – A Goldberger Textilgyár

A XVIII. században Óbuda volt a textilipar bölcsője, voltak itt takácsok, posztósok, harisnyakötők, textilfestők és szabók egyaránt, de a kékfestő manufaktúrák váltak a városrész meghatározó üzemeivé. Még a Zichy-kastélyban is volt egy selyemkészítő üzem, de ők most nem is ezért fontosak, hanem mert a Zichyek jóvoltából telepedett le Óbudán a Goldberger család is, akiknek textiliparunk szárnyalását köszönhetjük. 

Az eredetileg aranyműves Goldberger Ferenc 1784-ben alapította parányi kékfestő és kartonnyomó manufaktúráját a már jóval korábban megvásárolt, Lajos utca 138. alatti háza udvarán, és kezdett el műhelyeiben vásárokra dolgozni. 

Eleinte textilkereskedelemmel foglalkozott, Lajos utcai üzletében árulta a szebbnél szebb kékfestő kelméket, mígnem rájött, hogy jobban jár, ha saját maga kezd bele a gyártásba és a festésbe, és nem külföldről hozatja a kész árut. Nekilátott hát megfesteni az anyagokat a saját maga által kikísérletezett festőmixtúrával, melynek receptjét, az összetevők arányát és az ázás idejét féltve őrizte. A három áztatómedencével és két segéddel rendelkező üzemből a XIX. század elejére nagykereskedés lett, Goldberger a családi ház mögötti területet és a mellettük lévő két házat is megvette, és belevetette magát az üzem bővítésébe. 

Ferenc halála után fia, Goldberger Sámuel vette át az üzemet, az ő vezetése alatt indult el a Padovából származó dinasztia parányi manufaktúrája több generáció munkásainak és mérnökeinek munkát adó, világhíres, három utcán is átnyúló nagyüzemmé válása. Vezetése alatt a munkások száma elérte a százat, ami nagy szónak számított. A textilgyár termékeiről eleinte negatívan vélekedtek a kritikusok, mert úgy gondolták, hogy mind a szabás, mind a minták unalmasak. Goldbergerék meghallották a negatívumokat és módosították a mintákat. Sőt, a korszak legmodernebb textilnyomó gépét – perrotingép – is megvették, innentől kezdve a vásárlók – akik között Kossuth Lajos is ott volt – kapkodtak a termékeikért, sőt még külföldön is felfigyeltek rájuk. 

Amikor kitört az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az ország egyik legnagyobbjának számító textilgyár is kivette belőle a részét, persze nem a harcokból, hanem a magyar honvédség egyenruháinak gyártásából. A Habsburgok ezt nem nézték jó szemmel, és a szabadságharc leverése után Haynau komoly hadisarcot vetett ki a Goldberger családra. Pár évvel később, amikor már Adler Erzsébet, Sámuel felesége vitte az üzletet, Ferenc József is ellátogatott hozzájuk, és nemcsak hogy megbocsátott a családnak, de még nemesi címet is adományozott nekik.

Az i-re a pontot Goldberger Leó tette fel, aki igazi tőkés iparbáróként úgy felfejlesztette a gyárat, hogy a munkások száma az ezret is meghaladta, leányvállalatokat hozott létre Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, Amerikában, de még Ázsia és Afrika területein is terjeszkedett. 

Ő volt az, aki az országban elsőként kezdett el alkalmazni textiltervezőket, és szakított azzal a szokással, hogy a világot járt utazóügynököktől vegye meg a szövetre nyomott mintákat. 1905-ben a fiatal iparművészeknek ösztöndíjat hozott létre, akik egy párizsi tanulmányút után a textilgyár tervezőiként helyezkedhettek el. Az I. világháborúban a textilgyár a hadsereg beszállítója volt, de Leó már ekkor azon gondolkozott, hogy a szövetkészítő és -nyomó gyár mellett érdemes lenne fonó- és szövőgyárat is alapítani – a háború után felépítette Kelenföldön a szövödét és fonodát, 1930-ban pedig egy selyemszövödét alapított. 

A bécsi nőket ekkoriban a Parisette nevű műselyem tartotta lázban, Goldberger Leó felismerte az anyagban rejlő potenciált, és gyorsan megkezdte a puha szövetek készítését. Ez az anyag azért is lett annyira sikeres, mert nemcsak az úrinők engedhették meg maguknak a finom kelmék viselését, hanem a szegényebb cselédlányok is. A Parisette szövet pedig akkora siker lett, hogy a világkiállítások díjait és kitüntetéseit is bezsebelték érte.

A Goldberger Textilgyár szárnyalását a II. világháború egy kicsit megakasztotta: megszakadtak a tengerentúli kapcsolatok, a bombázások miatt is súlyos károkat szenvedtek, bár a termelés nem állt le. Annak ellenére, hogy 1944-ben a hatóságok elrendelték a nagy gyárak leszerelését és berendezéseik Nyugatra szállítását, Goldbergerék ennek nem tettek eleget, sőt, a dolgozóikat is próbálták menteni – miközben Leót a Vörösmarty téri lakásából elvitték koncentrációs táborba. 

1948-ban államosították a gyárat, később nemzeti vállalattá alakították, összeolvasztották más textilgyárakkal, majd két részre bontották, és megalakult a Kelenföldi Textilkombinát Nemzeti Vállalat, valamint a Goldberger Textilnyomó és Kikészítő Nemzeti Vállalat. A 60-as évektől újabb átszervezések történtek az ipar területén, így például a pamutipari vállalatokból létrehozták a Budaprint Pamutnyomóipari Vállalatot, aminek még mindig a Goldberger-gyár volt a központja, de a 90-es évekre csődbe ment, és a több száz éves cég megszűnt. A lerobbant gyártelepet azonban a 2000-es években újra megtöltötte az élet: itt működik ma a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, van itt mászóterem, hipermarket és a Godot Kortárs Művészeti Intézet is.