We Love Budapest: Lassan két éve a mindennapok része a Covid, a Bohemian Betyarshoz pedig csupa olyan fogalom köthető, mint például a szabadság – ami a járvány idején pont korlátozás alá esik, ölelkezni sem lehet csak úgy. Hogyan élitek, éltétek meg ezt az egész helyzetet mentálisan?
Szűcs Levente: Nem olyan rosszul. Mi azért, függetlenül a Covidtól, összejártunk bulizni. Persze mindig próbáltuk tíz fő alatt tartani a létszámot – általában össze is jött, de néha azért kicsit fölé csúsztunk. Meg azért a tavalyi nyár mégiscsak hozott egy kis fellélegzést meg pár közös élményt a közönséggel. Idén meg pláne. Be vagyunk oltva, úgyhogy kimegyünk közéjük a koncertek után, aláírjuk a lemezeket és ölelkezünk velük. Nekünk is meg nekik is hiányzott már ez a közvetlenség.
WLB: A Covid előtt évi hány koncertet adtatok, és mennyire csökkent le ez a szám a járvány alatt?
SZ. L.: Átlagban évi nyolcvan koncertünk van, plusz az utazások. Idén nem tudom, hogy pontosan mennyi volt, de csak a nyáron kábé harminc, ami azért nem rossz. És most még egy tizenöt állomásos turnéba is belekezdtünk. Vagyis úgy nagyjából a felére csökkent le a koncertjeink száma, de ha ehhez hozzávesszük, hogy az év első felében fel sem lehetett lépni, úgy kimondottan jó ez a szám. A külföld esett ki átmenetileg, de már szervezzük a jövő évet, és márciusban – ha minden jól megy – lesz egy német–holland turnénk. Persze majd meglátjuk, de ha valamire megtanított az elmúlt másfél év, akkor arra, hogy inkább legyek pesszimista, készüljek a rosszra – és aztán pozitívan csalódok. És én most már inkább pozitívan szeretnék csalódni a jövőben. Ugyanez vonatkozik a nyárra is. Elméletileg fellépünk a legnagyobb ázsiai fesztiválon, a Fuji Rockon Japánban. Még a Covid előtt hívtak, jövő nyáron végre összejöhet.
WLB: Az elementáris erő, amivel megnyomtok egy-egy koncertet, külföldön is bárhol lenyűgözheti a közönséget. De maga a zenei stílus, ez a magyar–balkáni cigány és magyar népzenés kocsmapunk hol számít egzotikumnak? Európában azért van hagyománya, a Távol-Keleten viszont nincs…
SZ. L.: A spanyolok hozzá vannak szokva, de azért 8-10 éve még náluk is volt rácsodálkozás, mert a kocsmapunkot Balkán-zenével összegyúrva addig nem nagyon hallottak. Ott is csak a 2010-es évtizedben kezdett felfutni. De egzotikumnak elsősorban a Távol-Keleten számítunk, ahol egyébként az ott is roppant népszerű ír kocsmazenével azonosítanak bennünket. Japánban többször is olyan helyi zenekarokkal léptünk fel, amik ír kocsmapunkot játszottak. Ez vicces, de jobban belegondolva nincs olyan ország, amelyiknek ne lenne saját helyi írkocsmapunk-zenekara. Fontos vonatkozási pont szokott lenni még a Mano Negra és Manu Chao meg a Gogol Bordello is, ennek a hullámnak a friss feltörekvőjét látják bennünk sokan. Japánban már saját menedzserünk is van. Ő egyébként úgy ismert meg bennünket, hogy Argentínában, ahol felnőtt, egy magyar ember volt a legjobb barátja, és mivel sosem hallott még magyar zenekart, Szöulban – ahol egy olyan fesztiválon léptünk fel, amin ő is részt vett – megnézett bennünket. Azóta három japán turnét hoztunk vele össze.
WLB: A fegyelmezett japánok hogyan buliznak rátok? Fegyelmezetten vagy ugyanúgy, mint bárhol máshol a világon?
SZ. L.: Attól függ, hogy hol lépünk fel. Nagyon szélsőséges élményeink vannak. Az első turnénkon, mivel addig senki nem hallott rólunk, minden klubnak beajánlott minket a menedzser. Fura, tőlünk idegen helyeken is felléptünk. Például jazzkonzis diákok bemutató koncertjét követően, ahol a közönség csupa öltönyös, idősebb emberből állt, akik az ifjú zenészek szülei meg nagyszülei voltak, és jazzrajongók. Volt, hogy meg sem tapsoltak, ráadásul mindenki ült. De mi jól szórakoztunk, vicces volt. Aztán megvolt ennek az ellentéte is: olyan klubban is jártunk, ahova a nagyon merev japán felfogás meg életstílus ellen lázadók jártak, akik itt tombolták ki magukból a frusztráltságot. Na ők viszont nagyon durván és nagyon lelkesen buliznak, pörgő-forgó rúgások kíséretében pogóznak, és kézenállásból szaltóznak közben.
De amit igazán szokni kellett Japánban, Koreában és Kínában is, az a rajongás mértéke. Kicsit ijesztő a fanatizmusuk, hogy mennyire idealizálnak és istenítenek egy-egy előadót – ha amerikai vagy európai, akkor mindenképpen. Nekünk is van ilyen élményünk több is. Két koreai lány, akik Szöulban láttak minket, egy év múlva, amikor visszatértünk, már saját készítésű magyar zászlóval vártak bennünket az első sorban állva. De a legmeredekebb sztori is egy koreai rajongóhoz köthető: neki annyira bejöttünk, hogy három hónappal az ottani koncertünk után elutazott Magyarországra, és megnézett minket full autentikus környezetben, Miskolcon és aztán Debrecenben is. Egészen észbontó, hogy valaki eljön miattad Koreából Miskolcra.
WLB: Ha már Miskolc szóba került. Már nem éltek ott, de mindig van a lemezeiteken utalás a városra, a megyére. Az új lemez nyitószáma (Makuka) is egyértelműen Miskolcra utal, nem is értik ezt a szót máshol, csak Borsodban. A kötelék ezek szerint nem szakadt el teljesen.
SZ. L.: Minden embernek megvan a saját „folkja”: a gyökerei, a személyes története. Ebből merít és épít fel maga körül egy világot. Nekem, nekünk Miskolc ez a „folk”. De még meg sem volt a zenekar, amikor már tudtam, hogy egyszer elhagyom a várost és Pestre költözök. Ha egy vidéki srácnak mehetnékje van, akkor általában irány Pest. És én már 15-16 évesen tudtam, hogy egyszer ezt szeretném: együtt lakni a barátaimmal Budapesten. Ami össze is jött. De annak ellenére, hogy elköltöztünk Miskolcról, a várost szeretem, és nagyon jó volt ott felnőni. A családjaink még ott élnek, így rendszeresen járunk haza, de nemcsak hozzájuk, hanem fellépni is. Jövő tavasszal még egy tehetségkutatót is rendezünk Miskolcon.
WLB: Bár eleve ide készültél, de egy kisebb város után nem volt nehéz megszokni Budapestet? Lettek kedvenc helyeid?
SZ. L.: Persze. Elsősorban kocsmák. A Hintaló Iszodát például nagyon kedvelem a VIII. kerületben, olyan, mintha a saját nappalimban lennék. A Wichmannt is eléggé bírtam. Nem olyan régen költöztem Budára, a Mechwart liget közelébe. Nagyon megszerettem az egész II. kerületet, szerintem sokoldalú és sokszínű. Gyorsan bent vagyok a belvárosban, miközben a zöldövezetben élek. Közel van Hűvösvölgy meg a Hármashatár-hegy, szeretek arrafelé túrázgatni. Korábban inkább Pesten éltem, de elég volt belőle – egyelőre legalábbis.
WLB: Most jelent meg a legújabb nagylemezetek (Gubancos), az előzőhöz képest négy év szünet után. Ennyi idő alatt változik az ember, változik egy zenekar és így a zene is. A Bohemian Betyars miben változott?
SZ. L.: Sokkal több időt meg figyelmet fordítottunk a hangzásra, az effektezésre. Egy-egy hangszernek is próbáltunk kicsit más karaktert adni. Jobban figyeltünk a harmóniákra. Régebben előfordult, hogy több dallam szólt egyszerre, mint amennyit fel lehetett fogni. Mindenki mindent belejátszott a dalba – csak nem mindig működött az, hogy szól egyszerre négy-öt különböző dolog, mert kiöli egyik a másikat. A Gubancos kimondottan letisztult és egységes lett. Nem a leghejehujázósabb lemezünk, de ez nem baj. Ebben benne van, hogy 30 évesek lettünk és felnőttünk, na meg a koronavírus tapasztalatai is.
WLB: A koncertjeitek frenetikus húzása is nagyon benne van…
SZ. L.: De jó, hogy ezt mondod! Ez régi dilemma nálunk, hogy hogyan lehet a koncertek hangulatát átemelni a lemezeinkre. Szerintem most végre sikerült, és a visszajelzések is ezt támasztják alá. A dalok egységesek, nincs stílusbeli kilengés, ami megakasztja a hallgatót, nincs a lemezen keszekuszaság. Csak a hangulatok hullámoznak, de a hangzás egységes, és az album hossza is megfelelő, bő 37 percet még éppen végig tud hallgatni a mai kor embere.
WLB: Hallottam egy érdekes dolgot az új lemez kapcsán: a felvételért nem rendes pénzben, hanem kriptovalutában fizettetek. Ez mit jelent pontosan?
SZ. L.: Egészen pontosan nem is kriptovalutában, például bitcoinban, hanem NFT-ben fizettünk. A különbség az, hogy az előbbinek a fizetés a fő funkciója, az NFT-nek pedig nem, ráadásul az egy egyedi és megmásíthatatlan digitális információ. A lényeg, hogy egy időben nagyon sokat játszottunk az Angry Birds nevű játékkal, aminek megvettük jó pár speciális figuráját. Ezek NFT-k, párosul hozzájuk egy digitális kód, tehát van tulajdonjoga, így kereskedni is lehet vele a játékon belül. Ötvenezer forinttól több százezer forintig terjednek az árak. Amikor vettük fel a lemezt, kiderült, hogy a hangmérnök gyereke pont ezzel a játékkal játszik, és néhány ilyen NFT-t át is küldtünk neki, az apukája pedig beleszámította az árba ezeket is.
Mi magunk is fejlesztünk egyébként saját zenekaros NFT-t, és aki megveszi, az amolyan VIP-rajongóvá válik, és plusztartalmakat kap ezért cserébe tőlünk. Ennek most például, amikor külföldön nem tudunk élőben rajongóbázist építeni, nagy jelentősége van, mert így el tudunk jutni bárkihez a világban. Ebben egyébként a hegedűsünk, Kakas (Palágyi Máté) a nagy tudású, mondta is, hogy mostantól nemcsak kocsmapunkok vagyunk, hanem kriptopunkok is. Ő részt vett a WOMEX-en, ahol előadást tartott erről, és arról is beszámolt, hogy az ingyenes, Decentraland nevű, 3D-s virtuálisvalóság-platformon is „felléptünk”: a budapesti lemezbemutatónkat streameltük rajta. Ez a húzásunk pedig annyira bejött a Glastonbury Fesztivál világzenei színpada szervezőjének, hogy még az is lehet, hogy majd egyszer sikerül ott is fellépnünk.
