"Úgy megzavarta nagyapáink szívét, hogy a legbölcsebbnek tartott Deák Ferencnek szállott csizmaszárába az esze legelőször." – írja róla Krúdy Gyula. És ma is, ha a Wittelsbachi hercegnő neve szóba kerül egy társaságban, másodpercek alatt éles vita bontakozhat ki: sokakban a szépséges és jószívű és kissé vadóc Sisi képe él (hála a Romy Schneider-féle cukormázas sorozatnak), mások viszont szentségtörő módon azonnal büdös leheletéről és kiállhatatlan, makacs személyiségéről kezdenek kioktató hangon előadni. Ez a kettős, kritikus megítélés már a huszadik században jelent meg, annak is a vége felé. A kortársak Magyarországon – legyenek azok politikusok, arisztokraták, írók, költők vagy az egyszerű közemberek – szinte kivétel nélkül rajongtak az uralkodó feleségéért, de eme rajongás mögött – nem szabad elfelejtenünk – még aktív politikai megfontolás is állt.
Erzsébetet soha nem szánták egy birodalom császárnéjának, erre a feladatra nővére volt kijelölve. Mégis úgy alakult az élete, hogy a fiatal uralkodó, Ferenc József iránta tanúsított nagyobb érdeklődést. Még ha volt is valami romantikus kapcsolatuk indulásában, a későbbi évek és a bécsi udvari légkör elég hamar megölték azt. Sisi nem találta a helyét a szigorú császári fővárosban, és anyósával, Zsófiával is egyre rosszabb lett a viszonya. Ekkor fedezhette fel magának a "magyarjait": a cseh-párti Zsófiával szemben. 1857-ben járt először Magyarországon, de igazán csak a hatvanas években fordul az ország felé érdeklődése. Politikai szerepét és befolyását szeretik eltúlozni, és nemegyszer az ő érdemének tekinteni, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után sok évvel, 1867-ben létrejött a Kiegyezés: Magyarország megbékélt az osztrák császárral.
Az Erzsébet-kultusz kutatója, Vér Eszter Virág történész abban látja a kultusz kialakulásának fő ösztönzőjét és társadalom-lélektani, politikai vonatkozását, hogy Ferenc József személyének a magyar nemzeti tudatban betöltött problematikus helyzetéből adódóan Erzsébet a mitizálódás folyamata során egyensúlyozó szerepbe került. Azaz a királyné személyén keresztül könnyebb volt az uralkodót elfogadni, és a kiegyezést megkötni a nemzet és Ferenc József között. Krúdy Gyula ezt úgy fogalmazta meg hogy a magyar virtus és a" férfias ország szívesebben hajtja meg merev térdét egy fiatal asszony előtt, mint vén császárok lábánál."
Annak, hogy hogyan, és főként hogy kikről nevezzük el köztereinket nagyon jelentős identitás és tudatformáló, illetve emlékezetpolitikai hatása van. Nem hiába kezdi minden frissen hatalomra jutott politikai rendszer is ezzel a működését: új nevet adni a térnek. Ha a névadásokkal kapcsolatban megnézzük, mikor jelenik meg, és válik népszerűvé Erzsébetről elnevezni helyeket és tereket a városban, jól nyomon követhető, hogy mikor kezd a kultusza is kialakulni és erősödni. Az első, Erzsébetről elnevezett köztér a mai Erzsébet tér volt, az uralkodói pár magyarországi körútját követő évben, 1858-ban kapta nevét az addigi Vásártér helyett. Ezzel egy időben természetesen férje is kapott egy teret, a Lánchíd pesti hídfőjénél a mai Széchenyi tér viselte a nevét. Ez a mozzanat még tekinthető egy általános, udvariassági gesztusnak is a város részéről, hiszen gyakori volt, hogy a Habsburg család tagjainak neveit kapták városrészek (Terézváros, Lipótváros).
Már a királyné iránti hódolat jelének tekinthető azonban az a kezdeményezés, amikor 1879-ben a túl nagyra nőtt Terézváros kettéválasztásakor az új, VII. kerület polgárai kérvényeztek, hogy Erzsébetről nevezhessék el a városrészt és a Nagykörút hozzá kapcsolódó szakaszát. A királyné nem egyezett bele azonnal, csak 1882-ben, hosszas lamentálás után járult hozzá, így született meg Erzsébetváros és az Erzsébet körút elnevezés. A kultusz térnyerését mutatja, hogy már bőven túl az udvariassági szokásokon, a nyolcvanas években még kettő, a következő évtizedben meg még négy utcát neveztek el Sisiről.
Az 1860-as évek második felében az uralkodói család többször is megfordult Pest-Budán, és ilyenkor szívesen kirándultak a budai hegyekben is. Az egyik ilyen – Erzsébet által is meglátogatott – hely a János-hegy volt. Az itt álló, egyre rosszabb állapotú fa kilátó helyett már 1885-ben felmerült, hogy kéne építeni egy díszesebb kőből valót, de Erzsébet nevével csak a millennium évében kapcsolódott össze az elképzelés. Az akkori turisztikai élet vezetői szerettek volna egy olyan emlékhelyet létrehozni, mely a királynő János-hegyi kirándulásainak állít emléket, de egyben praktikus kilóként is funkcionálhat.
Az 1898. szeptember 10-i genfi tragédia, amikor Luigi Lucheni hegyesre élezett reszelője a királyné szívéig hatolt, csak felerősítette magyarországi kultuszát. A kilátót ekkor már mint egyfajta zarándokhelyet szerették volna megépíteni, ami nemcsak nevében állít emléket a királynénak, de szobrát is elhelyezik benne. Bár zarándokhely nem lett, de a János-hegyi Erzsébet-kilátó kedvelt kiránduló célpontként egyedi módon fonódik egybe a kultusz és a turisztika.
Az Eskü téri híd felépítéséről 1893-ban döntöttek a tőle délre húzódó Fővám térivel együtt. Elsőnek a Ferenc Józsefről elnevezett (mai Szabadság híd) épült meg, majd a régi belváros elbontása és a merénylet után az Erzsébet híd. A híd építésekor a korszak legmodernebb technológiáit alkalmazták, sokáig az egyetlen olyan Duna-híd volt, amely mederpillér nélkül szelte át a folyót.
Erzsébet királyné emlékhelyének és szobrának felállítására halála után azonnal elindult az országos közadakozás és két éven belül rengeteg pénz gyűlt össze. A pályázó művészek az összeg tudatában mind monumentális emlékműveket terveztek, de a bíráló bizottság szerint még így sem érte el egyik sem azt a grandiózus ideált, ami Erzsébetet megilletné. Sok évtizedes próbálkozás és újabb és újabb pályázati kiírások után 1932-ben avathatták fel Erzsébet királyné szobrát. Zala György alkotása eredetileg a mai Március 15. téren állt egy kerek, nyitott oldalú pavilonban. Bár a második világháborúban nem sérült meg, ideológiai okokból mégis eltávolították, és annak ellenére, hogy a beolvasztást elkerülte, sokáig különböző raktárakban kallódott. Az újra felállítás gondolata Ráday Mihálytól származik, aki 1983-ban találta meg vidéken a szobrot. Némi ideológiai huzavona után a felújított szobor eredeti helyével szemben, a budai oldalon találtak neki helyet, az Erzsébet híd forgalmas lehajtói közé bepréselt kis téren.
Az 1920-as, 30-as években sem csillapodott a névadási láz, ekkor utcák mellett több, a város körüli település nevében is megjelent, illetve Darányi Kálmán felhívására számos helyen létesítettek Erzsébet-ligeteket és fasorokat is.
Ahogy már többször is említettük, a világháború utáni szocialista rendszerben Erzsébet is nemkívánatos elem lett, szobrait és nevét eltávolították a közterekről és csak a rendszerváltás után indult el a visszanevezési hullám, amellyel együtt járt kultuszának feléledése is. Igaz, már nem a birodalmon belül a magyarok érdekeit támogató királyné képe, hanem inkább a saját útját járó, lázadó, modern nő mítosza fogja meg a kortársakat.
