A speakeasy misztikus műfaj: a titkos ivó azokat várja, akik tudják tartani a szájukat és diszkréten kezelik a tényt, hogy például egy fodrászat vagy egy szőrmebolt hátsó ajtaján lépnek a gines palackok és a fátyolos hangú dizőzök közé. Számos gengszterfilmben láthattunk már jeleneteket ebből a dohányfüstös világból: Al Capone jelentőségteljesen a súlyos mahagóni asztalra teszi a Templeton Rye-t, míg sudár, gyöngynyakékes táncosnők French 75-ot szürcsölnek. Legutóbb éppen
Gatsbyt láttuk csinos art deco poharát emelni egy ilyen illegalitásba burkolózó szórakozóhelyen.
Jó lenne kicsit visszamenni az időben és a vodka-szódát, a súlytalan hosszúlépést valami elegánsabbra cserélni. Egy gin alapú pezsgőitalra, ami pimasz módon citrusos, egy fűszeres whiskey sour-re, vagy egy füstös aromájú old fashioned koktélra. Alkalmat keríteni, várni, hogy most szombaton este nem a megszokott kiskocsmánkban találkozunk ugyanazokkal az emberekkel és a mojitóban szomorkodó fonnyadt mentalevelekkel, hanem egy olyan helyre megyünk, ahol minden és mindenki új lehet. Ráadásul úgy, hogy csak egy bizonyos kulccsal a kezünkben nyernénk bebocsájtást.
Különleges lenne…pláne úgy, ha az érának megfelelően lemondanánk az új világ nyújtotta tárgyról, ami legalább annyi szabadságot ad, mint amennyi bosszúságot szül. Nem kell a telefon…, nem kell, hogy el tudjanak érni, csipogjon az e-mail, vagy posztoljam, hol vagyok. Figyelnénk a bartenderre, az ízekre, a zenére, egymásra. Ritkák az ilyen pillanatok, de ha már bejutnánk egy helyre, amiről kevesen tudnak és ennyire kivételes…, akkor vétek volna a napi rutint belekeverni.Sok a feltételes mód, sok a vágyakozás egy ilyen hely után. Pedig létezik és lehet, hogy a lépcsőházadtól csak egy fal választja el.
