A 103 éves épületben – melynek felhúzásában valaha Szikora Róbert dédnagyapja is segédkezett – nem új keletű dolog a számítógépes játékokkal való közösségi élményszerzés. A nyolcvanas években alapított klub országosan ismertté tette a CSOKI-t, olyannyira, hogy az évtized vége felé az óriási érdeklődés miatt többször elköltöztették az összejövetelt a jóval több megszállottat befogadni képes műegyetemi aulába. A klub fénykora érthető módon az internet hazai berobbanásáig, azaz a ’90-es évek közepéig-végéig tartott, onnantól kezdve a C64-, az Amiga- és a Spectrum-hívek száma jelentősen megcsappant.
A rákospalotai Eötvösutcában található patinás épületben nagyjából három évvel ezelőtt indították újra a klubot a retró játékok és gépek iránt nosztalgikus érzéseket táplálók. A találkozók péntekenként vannak, ilyenkor mindenki behozza a saját masináját a kiegészítőkkel együtt, majd néhány perces összeszerelést követően újraélik a gyerekkorukat a nagyrészt 30-as, 40-es korosztályt képviselő tagok. Nagyrészt. Bőven akadnak ugyanis olyanok, akik jóval később születtek, mint ahogy a C64-es a piacra került; őszintén szólva nem igazán értjük, őket mi vonzza ide, hisz nem ezeken a mai szemmel nézve megmosolyogtató grafikájú és mechanizmusú játékokon nőttek fel – például a telefonjuk által elkészített kép kb. 20-szor akkora méretű, mint a Commodore 64 teljes memóriakapacitása.
Ha a hőskorszak számítógépeinek népszerűségét vizsgáljuk, a történelem legsikeresebb otthoni komputerének tartott C64-es akkora fölénnyel verte meg a mezőnyt, mint ahogy a Szomszédok teleregény nyerte a tévében az akkori nézettségi versenyt itthon. Az 1982 és 1994 között gyártott Commodore-okból 30 millió darabot adtak el világszerte; felkapottságának egyik oka az volt, hogy nem kellett hozzá külön monitort venni, hanem a család tévéjére csatlakoztatva nyomban beléphettünk a
Wizard of Wor, a
Lazy Jones világába. S mivel akkortájt nem mindenki engedhette meg magának, hogy a nappalin kívül másik szobában is ott figyeljen egy készülék, a délutánok és az esték számtalanszor teltek el úgy, hogy ment a harc szülőkkel, hogy most légyszi, ne az Esti Egyenleget nézzük a tévében, hanem hadd menjünk végig néhány pályát a
Boulder Dashon.
Hogy ne csak a C64-et emeljük piedesztálra, hallgattassék meg a másik fél is, íme egy megható visszaemlékezés az amigások táborába tartozó
Gutyán Róberttől:
„Tökéletes alap volt, azonban a világ fejlődésével egyre szuperebb gépek miatt ültük kockásra a fenekünket. Egy ilyen szuper masina, egy Amiga 500-as volt az, amely már volt egy barátomnak, és amelyet sikerdíj gyanánt megkaphattam a szüleimtől 14 évesen – hiszen felvettek a kiszemelt és megcélzott középiskolába. Végül nem ám egy sima 500-as lett belőle, hanem egy modulátorral 1 megásra(!) bővített erőmű. Testvéremmel imádtuk. Ezzel a géppel olyan kapuk nyíltak meg, amelyekről egy C64-es tulajdonosa is csak álmodni mert. Micsoda grafika! Micsoda játékélmény! A kazettákat felcserélték a floppyk, amelyekből még mindig megvan vagy 200 darab, ugyanis a legmenőbb játékok 4-5 lemezt is igényeltek. Ilyen volt például a Forma–1, amelyen Ace módban, (nem viccelek) 100%-os időmérőket és versenyeket futottam Sennával, azaz az élőben 70 körös versenyt egy az egyben lenyomtam, ha olyanom volt – na és persze az egész szezont. Elvett pár órát a tanulástól a talán azóta is a legütősebb stratégiai játék, a Dune, amelynek köszönhetően egy életre megjegyeztem, mi az a Spice (igen, a girls csak ez után következett). S persze néha még a puskakészítésre sem maradt időm, amikor elővettem a Sensible Soccer nevű őskövületet, minden focis játéknak az atyját, hogy a joystickot kinyírva (ekkor tanultam meg a forrasztópisztoly használatát is) teljes bajnokságokat és vb-ket nyerjek, a nyíregyházi kertvárosi haverok nevével kreált fiktív csapatot a csúcsra vigyem, vagy épp a környék gamereivel összeülve csapassunk egy bajnokságot. Még most is könnybe lábad a szemem, ha azokra az időkre gondolok.”
Persze, előfordult, hogy az ősök is kedvet kaptak a játékhoz, ilyenkor következtek az éjszakába nyúló családi flipper- vagy golfcsaták, hiába nem volt fogalmunk arról, mit jelent utóbbiban a PAR-szám, mert bőven megtette, ha arra figyeltünk, milyen erősségű a szélirány, és annak megfelelően mozdítottuk el a joyt. A barlangrajz egyszerűségű játékok legtöbbje egybites alapra épült: menni-kellett-egy-repülővel-jobbra, vagy 36 végigmászkált pályát követően kinyírni a főellenséget, esetleg megelőzni a havert az autóversenyben – gyerekfejjel meggyőződéssel hittük, hogy a Formula–1-es Pit-stoppal játszva tényleg(!) meg lehet tanulni autót vezetni.
A „csokis” pénteken könnyeket csalt az ember szemébe az évtizedek óta nem látott kazettás magnó és a 8 perc alatt 79 fokosra felforrósodó tápegység látványa, nem beszélve a képernyőn megjelent kultikus SYNTAX ERROR vagy PRESS PLAY ON TAPE sorokról.
Mivel a nyári szünet utáni első klubdélutánhoz csatlakozunk, így még viszonylag kevesen, 7-8-an töltik itt a nap hátralévő részét. Megtudjuk, hogy ennek a létszámnak a többszöröse jellemző, ilyenkor a hosszabbító a legnagyobb kincs a szobában. A társaság összetétele vegyes, már ami az életkorokat illeti, a nemeket tekintve viszont nem, kizárólag férfiak jelentik a felhozatalt.
„Kazettás magnóval kevesebben játszanak manapság, inkább az utóbbi pár évben divatos SD-kártyás verzió az elterjedtebb. A hozzávalókat apránként szerezzük be például a Vateráról, mert annak van igazi feelingje. Annak nincs, hogy egy az egyben megveszel egy teljes gépállományt, és lerakod a sarokba – avat be egyikük, hogyan is zajlik 2015-ben a retró komputerezés. –
Az autótuningolós a kedvencem. Akkoriban a játékok pontos nevét se tudtuk, némelyiket csak úgy emlegettük, hogy a »repülős« vagy a »gördeszkás«." Gyerekkoromban gyakran megesett, hogy elindultam iskolába – legalábbis itthon azt hitték –, majd megvártam, míg a szülők elmennek dolgozni, és visszasunnyogtam a házba játszani."
Itt nem szükséges a fentiekhez hasonló trükkökhöz folyamodni, mindössze havi 500forintért tagja lehetsz az exkluzív klubnak. Kipróbálhatod a gépállomány alsó küszöbét, a Spectrumot, amely 5 percig sípol és serceg (vagyis betölt), hogy aztán a feszült várakozás végén mindenki örömére ott virítson a képernyőn a LOAD ERROR felirat, de másodjára szerencsére megembereli magát, és működésnek indul, bár a karakterek felismerése továbbra sem egyértelmű („Asszony?! Az nem egy pingvin?”)
Aki mondjuk épp nem a VHS-korszak egyik klasszikus Arnold Schwarzenegger-filmjének játékadaptációján (Commando) próbál minél több ellenséges katonát a másvilágra küldeni, az a házi gépbarkács tapasztalatait osztja meg a másikkal. Nem könnyű felvenni a beszélgetés fonalát, a „gyökérkönyvtár”, „hangolás”, „külső antenna”, „modulátor”, „analóg”, „táp”, „alaplap”, „fej”, „interface”, „PRG” szavak és kifejezések hallatán kívülállónak érezzük magunkat.
Estére befut Tóth Lajos, az intézmény igazgatója, aki akkora lelkesedéssel mesél a CSOKI-ban zajló kulturális életről, mintha csak pár hónapja irányítaná: „Minden itt kezdődött anno. Ide jártak a korabeli számítógépes újságok – például a Guru, az 576 kbyte vagy a Computer World – szerzői és az összes akkori gyerek, akik ma számítógépekkel foglalkoznak. A nyolcvanas években egy darab géppel kezdtünk el gyerekeket oktatni, aztán sikerült egyre többet beszerezni. Ez alapozta meg a Csokonai hírnevét. Később még külföldről, Szlovákiából, Szerbiából is jártak ide úgy, hogy hátizsákban hozták a gépet. A mostani társaságnak van olyan tagja, aki 1983 óta minden pénteket itt tölt. Egyébként szoktunk csinálni retró elektronikai kiállítást, amire 5-800 ember jön el."
Ahogy a direktor úr fogalmaz, a közösségi igény nem korosztályhoz kötött. „Ha körbenézünk, látunk bent hatvan- és huszonévest is. A legfontosabb, hogy összetartja őket a szenvedély.”
