Mint olyan sok más furcsa budapesti jelenségnek, a szoláriumok vonzerejének is lehet némi köze a kommunista időkhöz: a barnító fémcsöveket már körülbelül egy évszázada feltalálták, és az USA-ban az 1980-as évektől kezdve alkalmazták is, Magyarországon viszont csak jóval a rendszerváltás után terjedtek el. Az első fővárosi szolárium a piacgazdasággal együtt jelent meg, és mivel az ember mindig arra vágyik, amit nem kaphat meg, ezért a korábban elérhetetlen kapitalista luxusszolgáltatásra természetesen jelentős volt a kereslet.
Szürreálisnak tűnhet, de hamar státuszszimbólummá vált a gyakori szolizással elért barnaság, ami a szalonokat is arra sarkallta, hogy alaposan kitegyenek magukért a csillivilli dizájnnal, a drága neon feliratokkal és az akkoriban menő dekorációs elemekkel – sok ezek közül a mai napig nem változott. Ahogy egymás után bukkantak fel a szoláriumok, úgy erősödött a verseny, és a problémára több szalon a vendégkör kiterjesztésében látta a megoldást. Innen származik a nonstop szoli ötlete: nehéz elképzelni, mi vihet rá valakit, hogy hajnali 3-kor barnuljon, de aki egész nap dolgozik, vagy épp az éjszakai munka miatt jár későn a városban, annak a különös nyitvatartási idő igenis jól jöhet.
Az elmúlt évek orvosi kutatásai persze rávilágítottak, hogy a mesterséges barnulás több kockázattal jár, mint ha a szabadban sütkéreznénk, mivel a barnító lámpák koncentrált UVA sugárdózist bocsátanak ki, ami az egyik legtöbb áldozatot követelő bőrrák, a melanoma kialakulásáért is felelős lehet. Több old school szolárium ennek ellenére továbbra is virágzik (részben talán azért, mert a szuper bronzos törzsvendégek csapata megszokásból és lojalitásból kitart a helyek mellett), de sok egészségtudatosabb vendég átpártolt a a bioszoláriumokhoz, amelyek biztonságosabb égőkkel felszerelt napozóágyakkal üzemelnek.
Egészség ide vagy oda, a legtöbb szolárium túlvilági hangulatot áraszt, valahogy így képzelnénk el egy repülő csészealj belsejét is: légkondizúgás, földöntúli rózsaszín és kék fények, vakító villanások. Nem kell hozzá más, csak egy kis képzelőerő, és máris sci-fibe illő jelenet elevenedik meg a szemünk előtt. A lámpákkal kirakott, álló kabinokba belépő vendégek mintha épp teleportálni készülnének, a fekvőszoláriumok pedig hibernációs kamrákra emlékeztetnek. A csillagközi képzelgésektől függetlenül kétségtelen, hogy a szoliknál kevés mesterségesebb hely van a fővárosban, és a műfény még akkor is sok embert vonz, amikor kint szikrázik a nap.
Még különösebbé teszi az egy fővárosi lakosra jutó szolik magas arányát, hogy itthon egész évben viszonylag sok napfényes óra áll a barnulni vágyók rendelkezésére, nem úgy, mint, mondjuk, Skandináviában. Ráadásul rengeteg a park és zöldterület is – nincs annál jobb tavaszi, nyári vagy őszi program, mint egy Margitszigeten, Szabadság téren vagy Városligetben eltöltött napfényes, lazítós délután. Egyébként felmerül a kérdés, hogy ha a napozás egészségesebb és olcsóbb módja a csokiszín elérésének, miért költene bárki szoláriumozásra?
Talán igazságosabb úgy megközelíteni a témát, hogy miért ne költhetne az ember ilyesmire, ha úgy tartja kedve? Ne felejtsük, hogy a magyar mindennapoknak épp ilyen elengedhetetlen része a májat alaposan próbára tevő bár- és kocsmakultúra, a szolinál nem kevésbé rákkeltő dohánytermékeket kínáló dohányboltok és a koleszterinszintet felturbózó street food is. Tulajdonképp miért ne hódolhatna bárki a beltéri barnulásnak, főleg ha annyira hard-core szolifanatikus, hogy akár az éjszaka kellős közepén is hajlandó időt és pénzt áldozni az instant barnaságot adó fényterápiára?
