A tavalyi év után idén tovább nőtt a magyar filmek mennyisége/minősége: 2018 vége felé közeledve összeszedtük a kedvenceinket a dokumentumfilmektől a realista drámákig, a könnyedebb hangvételű alkotásoktól a szívünket megsorozókig.
Reisz Gábor a 2014-es Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan tökéletesen elkapott egy generációs életérzést; a fővárosban felnőtteknek/tanulóknak jogosan lehetett az az érzésük, hogy a film azt mutatja meg, amiben ők élnek, azt, hogy mi zajlik az országban a kétezres években. A rendező pedig másodszorra is egy személyes, őszinte, vicces és szerethető alkotással jelentkezett, amivel viszont már többet mer mondani, mint elődjével. A szintén egy szakítást a központba állító Rossz versek ugyanis egyszerre szól nosztalgiáról, szerelemről, a parttalan sodródás létállapotáról, és a direktorról magáról. Mégsem kell valamiféle grandiózus életmagyarázatra gondolni - inkább úgy képzeljük el Reisz visszatérését, mintha találkoznánk egy régi baráttal, akivel éjszakába nyúlóan tudunk beszélgetni mindenről, de főleg azokról a múltbeli dolgokról, amikről úgy gondoljuk, hogy meghatározták a jellemünket.
A Budapesten élő, szerb származású festő és multimédiás alkotó, Milorad Krstic pszichonoirjáról előzetesen azt írtuk, hogy még új animációs etalon is lehet. Ezt pedig a film megnézése után is tartjuk: a Ruben Brandt, a gyűjtő minden kockáját átszövi az elmúlt pár száz év magas- és tömegkultúrális mérföldköve, legyen szó Manet Olympiájáról vagy Hitchcock portréjáról, miközben két dimenziós betörők, háromszemű hackerek és horrorisztikus látomásoktól gyötört pszichológusok lopnak festményeket benne. Ugyan választott műfajában csak B-kategóriás, de a fentebbiek miatt miatt ez valószínűleg csak akkor fog eszünkbe jutni, amikor már a stáblista is lepörgött.
Szilágyi Zsófia első játékfilmje a teljes játékidő alatt egy háromgyermekes, túlhajszolt anyáról és családjáról, az ő egyetlen, kiragadott napjukról szól. Semmi többről; a bő másfél óra alatt nincsenek előre nem látható fordulatok vagy váratlan zsánerváltások - de pont ezért a szikárságért tud igazán működni a karakterek drámája. A Szamosi Zsófia által megformált Anna igyekezete, hogy a mindennapok mángorlójában egyben tartsa saját és közös életüket azoknak is átélhető lesz, akik még a családalapítás innenső oldalán állnak, és a felvázolt dilemmák bőven a stáblista lepergése után is velünk maradnak - ez pedig az igazán jó alkotások ismérve.
Schwechtje Mihály (a Terápia harmadik évadának direktora) első egész estés rendezésében nem az a legjobb, hogy egy itthon még mindig kevesek által érintett témára (az internetes zaklatásra) fókuszál, hanem hogy teszi ezt remek narratív megoldásokkal és hiteles, jól megírt karakterekkel. Sok kortársával ellentétben ráadásul a rendező nem misztifikálja túl a tinédzsereket, viszont képes működő dialógusokat írni nekik, a cselekmény pedig feszesen és sallangoktól mentesen halad az elkerülhetetlen kataklizmáig, egyre nagyobbra dagasztva a torkunkban dagadó gombócot. “A filmesek feladata az, hogy valamiféle látleletet adjanak arról a korról, amiben élünk" - nyilatkozta Schwechtje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-)-nál pedig kevés idei film került közelebb ehhez.
“Aki a beszélő fejes, mindent szépen kifejtő és megmagyarázó dokumentumfilmekhez szokott, ez esetben felejtse el a formátumot; a Könnyű leckék egy kísérletező stílusú fikciós filmnek is beillene. Az információadagolás átgondolt, a feszültségkeltés ügyes, a hangvétel lírai(…) Ugyanakkor nem marad el a dokumentumfilmes igényű társadalomábrázolás sem” – írtuk kritikánkban Zurbó Dorottya mozijáról, és a premier óta eltelt időben sem változott a véleményünk: a Könnyű leckék egyike 2018 legfontosabb hazai filmjeinek.
Szokás mondani, hogy a valóságnál nincs ütősebb, de Bogdán Árpád legújabb rendezése tényleg hazai dokumentumfilmtől rég nem látott erővel visz be egy jobbegyenest. A Genezis direktora úgy tudja ráhúzni a bokszfilmek dramaturgiáját egy nyolckerben játszódó megváltástörténetre, hogy a végeredmény elkerüli a túlzott hatásvadászat vagy kiszámíthatóság csapdáit. Van helyette pattanásig feszített konfliktus, záporozó ütések, életszagú karakterek, és egy olyan történet, amilyet tényleg csak az élet írhat.
Ujj Mészáros Károly a 2015-ös rendezői debütálásával, a Liza, a rókatündérrel már bizonyította, hogy remekül tud egyensúlyozni a szerzői jegyek és a közönségfilmes stílus között. Második mozija pont ezért meglepetés: az X – A rendszerből törölve elsősorban klasszikus skandináv krimi, amelyben ugyan érezhető a zsáner jelentette (formanyelvi) keretek meghaladása, de végül inkább feszes és fordulatos cselekménye, nem pedig egyedisége miatt fogunk emlékezni rá. Pedig ha a szocio-politikai kontextus elmélyítésére egy kicsit több időt szántak volna, úgy a film velünk maradna jóval azután is, hogy már elengedtük a karfát…
Három szimpatikus, kellemes személyiségű nagymama beszél a múltról unokáiknak. Rosanne a háború idején az angol titkosszolgálatnak dolgozott, Gudrun a náci Németországban élt, Líviát pedig deportálták egy budapesti bérház udvaráról. Mindhármuk életét alapjaiban határozta meg a háború. Ám ezt egy generációugrással jelenítik meg, az unokák inkább mozgalmasnak, mint szomorúnak látják a XX. történelmének eseményeit. Révész Bálint filmjét számos nemzetközi filmfesztiválon méltatták, s kritikánkban mi is azt írtuk, hogy a Nagyi projekt "egy valóban egyedi interpretációja a generációk együtt szerepeltetésének, a traumák feldolgozásának, a közelgő elmúlásnak".
