Rikkancs
Találó nevű foglalkozás, amit elsősorban fiatalok műveltek. Mozgó utcai újságárusok voltak ők, akik portékájukat, a frissen a nyomdából érkezett hírlapot kínálták nagy és érces hangon kiabálva.
A rikkancs a régi, jórészt fekete-fehér magyar filmek állandó és mindig névtelen mellékszereplője volt. Mivel állandóan az utcán tartózkodott, és mindent látott és megfigyelt, így érdemes volt hozzá fordulni és tőle érdeklődni az utcai történések kapcsán, például ha valakit követtünk, aki egy sarkon befordulva eltűnt az orrunk elől. A szakmát a rendszerváltást követően próbálták feléleszteni (például így árulták a Mai Napot, majd később a Magyar Narancsot is), és úgy tűnt, menni is fog, bár az új idők rikkancsai már nem kiabáltak, csak osztogatták a megvásárolt újságot. A nyomtatott sajtó eladásainak visszaesése miatt viszont egyre inkább okafogyottá vált a szerepük: a rikkancsok alkalmazása luxus lett, felesleges kiadás.
Cipőpucoló
E szakma megszűnésének időpontját szinte napra pontosan tudjuk, és nem is történt annyira régen. Még a bulvársajtó is megírta, amikor Zalai András, az ország utolsó cipőtisztító kisiparosa, aki a Marriott szálló vendégeinek cipőjét tisztította, 2009 januárjában letette a cipőkefét.
Mai szemmel nézve a cipőpucoltatás amolyan úri huncutságnak, nagyzolásnak tűnik, pedig igazából hajdan praktikus dolognak számított. Ha az egész nap elfoglaltságokkal, ügyek intézésével, ide-oda lótás-futással telt, időnként nem ártott javítani az outfiten például azzal, hogy a poros-koszos cipőnket fényesre suvikszoltattuk. Bár az utolsó cipőpucoló egy szállodából ment nyugdíjba, alapvetően ez is utcai foglalkozás volt. Érdekes módon szemben a rikkancsokkal, a hazai filmesek nem láttak bennük fantáziát. Bezzeg az amerikai alkotásokban, melyekben a nyomozó rendszerint információt szerezni ül vagy áll be a cipőpucolóhoz, a cipője megtisztíttatása pedig csak amolyan fedőtevékenység.
Szódás
Mentes vagy bubis, kérdezi manapság az eladó, ha valahol megállunk vizet venni. Ám voltak idők, amikor az ásványvíz még nem számított általánosnak, ugyanis a csapvíz és a buborékos szikvíz (például a bor mellé, fröccsbe) közül lehetett választani. Utóbbit a szódások árulták a lovas kocsijukról. Járták a várost, és hangosan kiabálva jelezték, hogy megérkezett a legújabb adag.
A szódások kapcsán mindenképpen meg kell említeni a mondást:
veri, mint szódás a lovát.
A századfordulón született, és sajnos abból az okból, hogy a szódások általában nem bántak jól a hátasaikkal. Pedig egy szódás számára a ló jelentette a legnagyobb értéket, pláne ha erős, kitartó, fegyelmezhető és tanulékony volt a jószág. Sok mindent meg kellett tudniuk: bele kellett tanulni a teljes vízkihordási folyamatba, de tudták azt is, hogy hol kell megállni és mikor kell elindulni. Azért is szükséges volt ez, mert előfordult, hogy a be nem tört ló megvadult, és nekiindult, ám közben borult a szekér, és összetört az a sok-sok üveg szódavíz. Talán azt gondolhatta pár szódás, hogy ha kellőképpen brutális a lovával, akkor hamarabb megtanulja, hogy mi a szódásmódi.
Szenesember
Voltak olyan, nem is túl távoli idők, amikor szénnel fűteni legalább annyira általános dolog volt egy háztartásban, mint manapság a központi fűtés. Akárcsak a szódát, úgy a szenet is lovas kocsival vitték (később pedig teherautóval). Aki még emlékszik Palásthy György 1979-es Égigérő fű című filmjére, abban az egyik fontos szereplő, akit Újlaki Dénes formált meg, pont egy szenesember, az pedig hosszú időre szállóigévé vált a filmből, hogy mielőtt a főhős kisfiú, Misu lecsúszott a szenespincébe a széncsúszdán, azt kiáltotta, hogy biztosan elkapják őt lent, hogy:
jön a szén, csúszik.
Tejesember
A régi, már nem létező foglalkozások egy jó része kötődik szállítóeszközhöz, ami általában és sokáig egy lovas kocsi volt. Ugyanis nemcsak a szenesek és a szódások jártak azzal, hanem a tejesemberek is, bár az esetükben azért egy kisebb kordé is szóba jöhetett.
A tejesemberek természetesen friss tejet és tejtermékeket szállítottak a városlakóknak. Leghíresebb képviselőjük Tevje, az oroszországi tejesember Sólem Áléchem Hegedűs a háztetőn című regényéből, amelyből azt is meg tudjuk, hogy a tejességből nem igazán lehetett meggazdagodni.
A mozgó dinnyeárus
A képlet hasonló, mint a szenes és a szódás kapcsán: egy ember ül egy lovas kocsin, és arról árulja a portékáját. Bár dinnyét a piacon is lehetett kapni, ám az élelmes termelők, amikor beérett a gyümölcs, szekérre pakolták, és a piacinál valamivel alacsonyabb áron közvetlenül a városlakóknak adták el. Volt olyan dinnyés, aki a kezében egy kolompot rázott, és közben hangosan óbégatta, hogy megjött a friss zamatos dinnye, hogy lehetőleg mindenki tudjon róla, még az is, aki utálta a gyümölcsöt. Ez persze az eddigiekkel szemben mindössze idényre szóló munka volt: csak addig élt minden évben, amíg el nem adták a dinnyéket.
Liftkezelő
Bár vannak előzményei korábbról, de a lift mégis a modern kor huncutsága. A szállodákban a mai napig vannak liftesfiúk (boy), de voltak idők, amikor másutt is lehetett találkozni velük. És persze a boyok nemcsak a liftet kezelik, hanem csomagot is cipelnek, és a szobájukig is elkísérik a vendéget, a liftkezelő viszont csak és kizárólag a felvonóban teljesített szolgálatot. A különféle intézményekben és az úri társasházakban dolgoztak, nyitották és zárták a liftek ajtaját, szállították az embereket le és fel, és biztosították a zökkenőmentes működést.
Társalkodónő
Az úri házaknál volt divatban. A társalkodónők általában jó nevelésben részesültek, művelt női alkalmazottak voltak, akiket gyakran szinte családtagként kezeltek az őket alkalmazó családok. A feladatuk az volt, hogy a család nőtagjait szórakoztassák társalgással, kísérők legyenek, amikor az úri hölgyek kimozdulnak otthonról, sőt gyakran a háztartás vezetésében is segítettek. Az internet korában viszont kiderült, hogy a hivatás nem tűnt el teljesen, vagy legalábbis reneszánszát éli: idős nőrokonok, általában nagymamák mellé keresnek társalkodónőt.
Ószeres
Más néven ócskás, vagy idegen (jiddis) szóval handlé. Az ószeres használt holmik, ócskaságok, régi ruhaneműk adásvételével foglalkozott, házaló kereskedő volt. Egyesítette a régiségkereskedőt és a mindenre vadászó és mindent be is gyűjtő lomtalanítót. Lovas kocsijával járta a környéket, amit tudott, megvett, majd otthon, a műhelyében felújította, és eladta. Ha úgy vesszük, az ószeres a fenntartható fejlődés egyik korai hőse volt.
(Borítókép: Ed Sijmons – Fortepan)
