A most bemutatásra kerülő tárlat a harmadik része annak a már sorozatként is felfogható kiállítási ívnek (Önhatalom, 2012; Köz, 2013; Valahol, 2014), amely következetesen az egyén és a történelem viszonyát gondolja újra, miközben azt vizsgálja, milyen lenyomatot hagy emberi tájképeinken a történelem. Valahol. A mostani
kiállítás
címe térbeliségre, valamely területre, vidékre utal, és teszi ezt a bizonytalanság, a keresés-kutatás érzetét keltve. Nagyvárosi tájképfestészet ez, áthatva a történelem lenyomataival.
Leginkább egy militáns Monet-t képzeljünk el, aki a tavirózsák között felbukkanó hadi sisakokat megpillantva elhagyja az impresszionisták derűjét, és technikát vált. Szigeti képein mindig felbukkan valami nyugtalanító, valami, amiről tudjuk, hogy ott van, mégis jobban szeretjük, ha nem látszik. Letakarjuk -- akár egy tavirózsával, akár mással. De ezeken a képeken mégis ott van, muszáj nézni, míg elénk tárul: a katonafejek, a karhatalom, az emberi konfliktus mint feltépett seb az esztétikum tálcáján.
