Fehér László az egyén történelmi időbevetettségében és térbevetettségében éri tetten az embert, a karaktert. Sematikus és egyénhez köthető arcok váltják egymást a kiszolgáltatottság kulisszái előtt. Egyes festményein az arc hiánya felerősödik, a test önmagában mint utalás vagy szimbólum működik. Legújabb rózsaszín sorozatában az abszurd dominál: az arányok, a képen összeérő dolgok és emberek nem egyszerűen esetleges találkozások, hanem a hétköznapi, örkényi abszurdok pillanatképei.
Horváth Dániel legújabb Performatív portrék című nagyméretű festménysorozatában a hagyományos portré-ábrázolást gondolja újra. Az alany beállítása szinte klasszikus, a néző és a portréalany közé ékelődő zavaró tárgy vagy esemény jelenti a realizmus hack-jét. Ezek a beállítások a lehetséges frontális, sokat megmutató portré elől való rejtőzködések.
Martin Henrik legutóbbi Vidya című sorozatában ember és univerzum kapcsolatát és azon belül a tekintetek működését elemzi. Meditatív művein az arc éntelenségbe burkolózik. Személytelen, szinte arctalan arcok, átható tekintetekkel. Egyéni és egyetemes, egyszeri és általános különös egyensúlya jellemzi Martin Henrik „arcátlan” festményeit és szobrait.
