Az
Immendorff. Éljen a festészet!
a
Szépművészeti
Múzeum
által 2012-ben Günther Uecker Képpé formált anyag című tárlatával elindított „Klasszikus Kortárs Német” elnevezésű kiállítás-sorozat második állomása.
A kiállítás a berlini falleomlás 25. évfordulója előtt tiszteleg: Immendorff volt az egyik első képzőművész Németországban, akinek már 1970-es évekbeli munkáiban megjelent az ország „kulturális-szellemi” újraegyesítésének a gondolata, sok szempontból előrevetítve a később, 1989-ben bekövetkezett történelmi eseményeket
A kétévente megrendezésre kerülő bemutatókkal a második világháború utáni (Nyugat-)Németország különböző képzőművészeti irányzatait kívánják megismertetni a magyar közönséggel egy-egy meghatározó jelenség, tendencia legemblematikusabb, mára világhírűvé vált alakjával.
A meditatív, alapvető emberi érzetekre és értékekre reagáló, anyagközpontú Günther Uecker után, éppen ellenpólusként, egy aktív politikai tevékenységet is folytatott, társadalmi szerepeket is vállalt, „nyugtalan“ képzőművésszel, Jörg Immendorff-fal (1945–2007) folytatódik a sorozat. Mindketten Düsseldorfból indultak – Uecker a ZERO-csoport tagjaként, Immendorff pedig Joseph Beuys tanítványaként –, mégis alapjaiban eltérő utakat és válaszokat kerestek koruk és (német) társadalmuk problémáira.
A leginkább installációkat, objekteket, konceptuális és kinetikus munkákat készítő, természetes anyagokkal dolgozó Uecker után ezúttal kizárólag a festészet műfajára, azaz a sík képhordozó felületre, mediálisan az olajra és a vászonra koncentrált. Indokolta ezt az, hogy a festészet jelentős átalakuláson ment keresztül a háború utáni Németországban, és az 1960-as és 1970-es években uralkodó konceptualizmus és objektművészet „képellenes” szemlélete után az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől felerősödtek a különböző festészeti tendenciák: feltámadt a „kép iránti éhség”. Németországban megtörtént a festészet „legitimációja”, és ebben a festészeti felélénkülésben és művészeti szemléletváltásban Immendorff szerepe ma már vitathatatlan.
Jörg Immendorff
az egyik legmegosztóbb képzőművész a második világháborút követő németországi művészeti szcénában, mivel festészetét nem lehet klasszikus műélvező, esztétizáló módon megközelíteni, nem lehet művészettörténeti kategóriákba besorolni, képtémái, képi megoldásai sokak számára máig
kényelmetlenül
hatnak. Mindeközben ő az egyik „legtipikusabb” nyugatnémet festő az adott korban, nem csupán képeinek egyértelmű német (politikai) tematikája miatt, hanem azáltal is, ahogyan a korábbi német festészeti hagyományokat – Otto Dix, George Grosz, Max Beckmann képi világát – továbbviszi, és közben új megoldásokkal gazdagítja őket. Karakterisztikus, örvénylő, izgatottan színezett, állandó mozgásban lévő képi világához/kompozícióihoz lépésről lépésre jutott el. Éppen ezért a tárlat fő hangsúlya Immendorff festészeti megoldásainak többszöri átalakulására helyeződött, mivel úgy gondoljuk, hogy művészetének eddigi tárgyalásai kapcsán kevesebb esetben esett szó festészetének gazdagságáról, képeinek vizualitásbeli összetettségéről, mint műveinek tartalmáról, politikai üzeneteiről.
Azt az ívet kívánják bemutatni, ahogyan Immendorff a korai babaképek szinte monokróm, statikus formavilágától eljutott a dinamikus, színpadszerűen (perspektivikusan) kialakított, erősen kolorisztikus
Café Deutschland
és
Café de Flore
-képekig, majd ahogy ebből ismét ellépett a perspektíva nélküli, csendesebb, magányosabb, elmélyültebb, újból egy-egy motívumra szorítkozó festészeti megoldások irányába. A színeire, az árnyalataira, a részleteire kívánják felhívni a figyelmet. „Csak színeket látok Immendorff képein” – hangsúlyozta Michael Werner műkereskedő is, akit Immendorffhoz nem csupán szoros szakmai, de baráti-emberi kapcsolat is fűzött.
