Néhány dolgot nem árt már az elején leszögeznünk. Először is Peter Shaffernek a film alapjául szolgáló színpadi műve nélkülözi a hitelességet, és hiba lenne messzemenő zenetörténeti következtetéseket levonni belőle. Már Puskin sem ezzel a szándékkal írta e témában drámáját. Ők csupán egy pletykát melegítettek fel, amely azt sejtette, hogy Salieri megmérgezte vetélytársát, akinek árnyékából nem tudott kilépni. Legalább ilyen fontos az is, hogy a darab - és a belőle készült film - nem Mozart, hanem Salieri drámája. Elmélkedés arról, mit tud kezdeni a világ a lángelmékkel, hiszen a zsenialitás egyfajta anomália. A géniusz maga a provokáció, mert valamiképpen zárójelbe teszi a szorgos, olykor tehetséges emberek igyekezetét és eredményeit. Rendszerbe nem illeszthető, követni nem lehet. Ráadásul a lángelmék művei felforgatják a világot, eszméinket. És ez a zseniből csak úgy jön - mint dal a madárból.
Az Amadeus elsöprő siker lett. Csak Oscar-díjból nyolcat kapott. Hogy miért? Az ördög tudja. Mert nem sztárparádé. Igaz, a Salierit alakító F. Murray Abraham is kapott egy Oscart, és a Mozartot alakító Tom Hulce is jelölt volt, de ezek a remek színészek nem számítottak húzónévnek. Talán az volt benne a varázslat, hogy Forman Mozartja alapvetően egy büdös kölyök, később pedig egy italt, nőt nem megvető léha figura? Vagy inkább a film keltette gondolatok, kérdések hatottak? Felismeri-e egyáltalán a maga kora a lángelmét? Elfogadja-e? És kell-e mentegetőznünk, ha csupán a serény középszerhez tartozunk?
