Egy öntörvényű kívülálló
Ha a képeit nézegetjük Czimra Gyulának (1901–1966), a szemlélő elcsodálkozik azon, hogy miért csak most fedezik fel, és a sorsot kárhoztatja amiatt, hogy szegény festő szinte visszhang nélkül élte le és festette végig az életét. Viszont ha belemerülünk Czimra életrajzába, hamar világossá válik, hogy bár nem így indult a pályája, de aztán elég hamar ezt az irányt vette: a festőművész önként vonult ki a képzőművészeti nyilvánosságból, maga választotta a kívülállást és azt, hogy egyik iskola és csoport tagja sem lesz, annak ellenére, hogy például Paizs Goebel Jenővel vagy Barcsay Jenővel jó viszonyt ápolt (igaz, előbbi 1944-ben meghalt). Életében nem is nagyon volt önálló kiállítása, mindössze kettő: az egyik még fiatal korában a francia fővárosban, amikor Párizsban élt, a másik pedig egy évvel a halála előtt, amit pedig egy rákosligeti művészetpártoló kör rendezett a számára helyben.
Czimra Gyula nevét a széles értelemben vett közönség csak a halála után, az 1970-es években ismerte meg, ám ezt követően is marginális alak maradt, akiről tudott a szakma meg néhány hardcore képzőművészet-rajongó és gyűjtő. Rendes, mélyre menő felfedezése, az életmű összerendezése és egyáltalán a magyar képzőművészet térképére való látványos felhelyezése az utóbbi években kezdődött el, aminek végeredménye a Nemzeti Galériában most megnyílt életmű-kiállítás, aminek kurátora a felfedezési munkában is élenjáró Kolozsváry Marianna művészettörténész.
Szerény zseni
Czimra Gyula 1924 és 1966 között fejtette ki munkásságát, a kiállításon pedig közel 180 műve látható, ami felöleli a párizsi éveket, a nagyon rövid nagybányai és az ahhoz képest hosszú szentendrei időszakot, majd az életmű nagyját kitévő, Rákoshegyen eltöltött bő 30 évet. A kiállítás címe Árnyék nélkül, ami kettős jelentéssel bír: egyfelől utal Czimra kívülállóságára, hogy életében mint művész „nem vetett árnyékot” a hazai képzőművészetre, másfelől pedig arra, hogy ő maga – mivel nem szeretett – nem is festett árnyékot, ami a művészi koncepciójának része volt.
Czimra Gyula az 1930-as évek közepén költözött Rákoshegyre a feleségével, ahol 32 éven át éltek boldogságban. Kapcsolatuk érdekessége, hogy a férfi – annak ellenére, hogy a kívülállóságot és ezzel együtt a névtelenséget választotta – sosem dolgozott. Egész életében otthon kertészkedett, és mellette festett, de a képeit sosem adta el, hanem a műtermében tárolta a műveket, valamint elajándékozta a barátainak, ismerőseinek. Csak a felesége dolgozott, és abból a pénzből éltek, amit az asszony megkeresett. Ha úgy vesszük, Czimra Gyula felesége a férjének áldozta az életét, és ahogy a férje a kivonulást, ő ezt választotta. Nyilván azért is, mert a férfit nagyon tehetségesnek tartotta, ami így is van, a kiállítás képei árulkodnak erről.
Czimra Gyula különböző, egymástól gyakran szögesen eltérő korszakait a Galéria kiállítása hat szekcióba sorolva mutatja be. A festő hol tobzódott a színekben, hol visszafogta azokat, hol Paál László hatott rá, hol Paul Gauguin, Vincent van Gogh és Paul Cézanne, hol pedig a minimalista naiv festészet. Témái fokozatosan leszűkültek, egészen odáig, hogy a végén már csak a saját közvetlen környezetét festette és rajzolta meg, stílusa pedig ezzel párhuzamosan egyre színtelenebbé és egyszerűbbé vált.
Czimra Gyula stílusa negyven év alatt sokat változott, és talán minden korszakát nem is lehet egyformán szeretni. Nekem a csúcsidőszakának tartott utolsó 10 éve meg a korai, nagyon dark, párizsi szénrajzai vagy az alkotói válsága alatt készült szobrai és szőnyegei jöttek be leginkább. De tetszés ide vagy oda, Czimra Gyula életműve bőven megérdemli, hogy minél többen ismerjék meg a nevét és a műveit, amire most tökéletes alkalmat ad a Nemzeti Galéria kiállítása.
