Ma már nehéz elhinni, hogy Szinyei Merse Pál 1873-ban született alkotása, a Majális bemutatkozása a maga korában teljes érdektelenségbe fulladt. Alig néhányan ismerték fel a mű értékeit, maga az alkotó azonban ezek közé tartozott, festménye programkép, amit külföldi bemutatkozásra szánt. A kudarc után hosszú időre abba is hagyta a festést.
Minek is fessek? Jobbat a Majálisnál úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell.
– írta későbbi önéletrajzában. Évek múlva kezdett újra alkotni, ahogy azt a Lila ruhás nő, a Léghajó vagy A pacsirta is tanúsítják, szerencsére visszatért az ecsethez.
Egy ragyogó délután emléke
A mester 1845-ben született Szinyeújfalun, Felvidéken, szülei pedig kezdettől támogatták művészeti törekvéseiben. 1864-ben iratkozott be a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, szeretett volna Benczúr Gyula és Székely Bertalan után ő is Karl von Piloty német festő osztályában tanulni, ám felvétele közel 4 évig váratott magára.
Nagy hatást tett rá ebből az időszakból Gustave Courbet látogatása, Münchenben pedig megismerhette Manet és Monet munkásságát. Gyakran hasonlítják Manet Reggeli a szabadban című alkotásához a Majálist, jóllehet a francia festő maga korában botrányos alkotásán látható „szabadosság”, a meztelen alakok profán ábrázolása Szinyeinek nem jutott eszébe a kép megszületésekor. Saját elmondása szerint
csak egy boldog délutánt szeretett volna ábrázolni,
amilyenből müncheni évei alatt elég sok jutott neki is. Bár az alkotást nézve szinte harapni lehet a tavaszi levegőt, a Majális nem a szabadban, hanem Benczúr Gyula müncheni műtermében készült, ami Arnold Böcklin svájci festő műtermének szomszédságában volt, akinek nemcsak a romantikus ábrázolásai voltak hatással Szinyeire, de életre szóló barátságot is kötöttek.
A kép ugyan 1873-ban, a bécsi világkiállítás magyar pavilonjában fő helyen szerepelt, Münchenben viszont olyan méltatlan prezentálást kapott, hogy Szinyei visszavonta alkotását az ottani tárlatról, később pedig a Magyar Nemzeti Múzeum sem lelkesedett, amikor a festő nekik akarta ajándékozni a művet. Ezektől a kudarcoktól a művész annyira elkedvetlenedett, hogy abbahagyta a festést, visszavonult birtokára, és évekig gazdálkodással foglalkozott. A Majálisban végül csak az 1896-os millenniumi kiállításon látták meg az impresszionizmus előfutárát, ezután vásárolta meg az alkotást a magyar állam a Szépművészeti Múzeum számára.
Hősi idők komor témái
De mi hökkenthette meg a kortársakat ebben az üde, színekben gazdag és felhőtlen derűt sugárzó alkotásban? A válasz: éppen ez a gondtalanság. A mű keletkezésének ideje, az 1870-es évek az európai festészetben az impresszionizmus megjelenésének és a realizmus kiteljesedésének időszaka volt. A kezdetben szintén botrányt keltő impresszionizmus hétköznapi témáival, a pillanatot színek és fények formájában megragadó festési módjával elütött a korszakban elfogadott ábrázolásmódtól, az akadémizmus merevségétől.
A magyar történelemben sorsfordító idők zajlottak az 1870-es években. Az elbukott szabadságharc, majd a kiegyezés hangulatában a romantika továbbélésének lehettünk szemtanúi. A romantikus festmények középpontjában nagy témák, eszmék állnak, a megjelenítésben pedig nagyobb szerep jut a képzeletnek, fantáziának, mint a realizmus és az impresszionizmus esetében.
Ebben a környezetben a Majális összes újdonsága visszájára fordult, még a botrányhoz szükséges ingerküszöböt sem érte el, teljes érdektelenség fogadta. Nem tudtak mit kezdeni a realizmustól idegen, színfoltokra épülő festési móddal, a hétköznapi témával, ami nem kapcsolódott a korszak politikai-társadalmi változásaihoz, sőt, a korabeli divatnak megfelelően öltözött alakok is furcsának tűntek az addig mitológiai-történelmi ruhákban ábrázolt szereplőkhöz képest. Idegennek hatottak a kép nagy, 128 × 163,5 centiméteres méretei is, hiszen a témájukban leginkább hasonló zsánerjelenetek mind jóval kisebbek voltak. Mi azonban egészen másként tekintünk az alkotásra.
Szinyei háta közepe
A képen egy jó hangulatú társaságot látunk, akikről Szinyei bőséges dokumentációjának és a kutatásoknak köszönhetően egytől egyig tudni lehet, hogy kicsodák. A festő az 1870-es években, Münchenbe való visszatérése után ismerkedett meg unokatestvére, Gundelfinger Gyula tájképfestő baráti körével, akik közül többen megjelennek az alkotáson.
Gundelfinger egyik barátja, az építész Viotti fél karjára támaszkodva udvarol a tájképfestő feleségének, a fehér ruhában látható Probstner Máriának, Szinyei későbbi sógornőjének. Ő kölcsönözte a rózsaszín ruhát a képen látható másik nőalaknak, egy hivatásos modellnek, akit az alkotáson báró Luzsénszky Zsigmond műkedvelő festő szórakoztat. A guggoló férfi Szinyei barátja, a szintén festő Heinrich Max. Szinyei magát is ráfestette az alkotásra, ő az a férfi, aki hason fekve falatozik, és hátat fordít a kép szemlélőjének. Elmondása szerint:
Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, akiknek nem fog tetszeni a festmény.
A képen látható alakok a valóságban bonyolult szálakkal kötődtek egymáshoz. Gundelfinger egy örökösödési vita miatt vette feleségül nevelt lányát, Probstner Máriát, aki iránt Szinyei szerelemre lobbant, ám az asszonyt nem érdekelte a festő. Ő a korábban említett Böcklinért rajongott ekkoriban, később pedig Gundelfinger féltestvéréhez, Szirmay Alfréd grófhoz ment feleségül. Húga, Zsófia viszont Szinyei felesége, hosszú éveken át hűséges társa lett. Bár a délutánt bizonyára valóságos élmények ihlették, nem valós kirándulást látunk, a társaság valószínűleg sosem volt így együtt. Szinyei egyenként állította be a szereplőket a műteremben, és környezetükhöz igazította a színeket. Saját alakjának megfestéséhez dublőrt használt, fejét pedig kettős tükörből tanulmányozta, és utólag festette a képre.
Miért szép?
Bár ekkor a természetben alkotó barbizoni iskola tevékenysége már ismert volt, a Majális műteremben született, még csak nem is tavasszal, elvégre 1872 júniusa és 1873 márciusa között dolgozott rajta a festő. A kép kompozícióját megnézve fel is fedezhetjük a tudatosságot, a művészi elrendezést. A fehér ruhás nőalak egy háromszög-kompozíció csúcsa, körülötte helyezkednek el a többiek. Bravúros a fák megformálása, hiszen nem látjuk ezeket, csak árnyékukból következtethetünk pontos helyzetükre. A horizont megemelkedik, ezáltal még jobban kiemeli a figurákat, a háttérben pedig realisztikusan formált eget látunk. A térmélységet – más alkotásokhoz hasonlóan – itt is staffázsalakok érzékeltetik, ilyen a két napernyős dáma a kép bal felső harmadában. A színeket finoman felvitt foltok adják, az árnyékos rész sötétzöldjében egyfajta optikai játékként még jobban élnek a középső rész világos foltjai.
Az egész alkotáson érződik az impresszionizmus szellemisége, bár Szinyei célja a stílustól eltérően nem a múló pillanat, a színek és formák, a látvány megragadása volt, témája valójában a hétköznapokból a természet szabadságába vonuló ember. A festményen tetten érhető ember és természet kapcsolatának változása, megjelenik a park, az ember által megszelídített táj képe, a kellemes időtöltés érdekében létrehozott természeti környezet. Egy olyan térforma, ami a 19. századi városokban vált ismertté. A budapesti parkokat pedig, ahogy korábbi cikkünkben írtuk is, József nádornak köszönhetjük. Az alkotás spontán jeleníti meg az ember és a természet viszonyának változását, a kirándulást, ami egészen új elfoglaltság volt a korszakban. A kép megragadó, kortalan frissességén kívül tehát számtalan olyan újdonságot mutat, ami a korabeli társadalmi és környezeti változásokat rajzolja elénk. A legutóbbi Szinyei-kiállításon is fő helyen szerepelt, ha pedig szeretnénk közelebbről is megnézni, látogassunk el a Nemzeti Galériába.
Források:
- Magyar Nemzeti Galéria
- Romek Dóra: „…hason fekve, hátat fordítva” – Az impresszionista festészet margóján, Múlt-kor, 2017. tavasz
(Borítókép: Szántó András – Magyar Nemzeti Galéria)
