Ha ezek az épülettervek megvalósultak volna, ma még pazarabb lenne Budapest

Nem új találmány, hogy a városkép, illetve a köz szempontjából fontos épületekre több tervet is készítenek.

Kiírtak ilyen pályázatot sok egyéb mellett a Lánchídra, a Ferenc József (ma Szabadság) vagy az Erzsébet hídra, ahogy a Magyar Tudományos Akadémiára vagy a Parlamentre is. Utóbbira számos szép, grandiózus palotaelképzelés született, nem voltak csúnyábbak vagy egyszerűbbek, mint a Steindl Imre-féle, csupán mások. De említhetnénk még a jelenlegi Rudas Gyógyfürdő monumentális variánsait is, mind gyönyörű lett volna, kivált Alpár Ignác terve. Korábbi cikkünkben volt már róla szó, hogy a Gellért-hegy is több építészt megihletett, és hogy a legelrugaszkodottabb koncepciót látva valószínűleg még Walt Disney is megnyalta volna mind a tíz ujját. De írtunk arról is, mi van akkor, ha az ember a mesterséges intelligenciára hagyja, hogy valami csodásat álmodjon – legyünk őszinték, melyikünk ne szeretne ebben az eldzsungelesített, futurisztikus metropoliszban élni? 

Az alábbiakban azonban nem a jövőbe, hanem a múltba utazunk, és picit sajnálkozunk, hogy ezek a tervek nem váltak valóra.

Sissi emlékére

Erzsébet királyné a magyarok körében a mai napig toronymagasan a legközkedveltebb tagja az egykori királyi családnak, ő az egyetlen Habsburg-családtag, akinek a fővárosban több köztéri szobra is akad, ahogy van róla híd, kerület, egy jelentősebb tér és út is elnevezve. 1902-ben nagyon úgy állt, hogy egy emlékműve, sőt inkább -komplexuma is lesz a budai Várban lévő Szent György téren, az országot ugyanis mélyen lesújtotta az 1898-as genfi anarchista merénylet. A közvélemény egy intimebb, visszafogottabb emlékművet látott volna szívesen, a kétéves közadakozásnak hála azonban 1902-re másfél millió korona gyűlt össze, ami rengeteg pénz volt. Összesen 18 pályamunka érkezett be, amelyek közül bár egyeseket az ítészek kitüntettek, mégis érvénytelennek nyilvánították a pályázatot. Ahogy 1903-ban, 1909-ben és 1913-ban is. Prohászka László így vélekedett a kudarc okáról: 

„A pályázó művészek, ismerve a rendelkezésre álló pénz mennyiségét, egytől egyig hatalmas, monumentális emlékműben gondolkodtak. Mindenki élete főművét akarta megalkotni.” 

A korabeli pestiekkel vitatkozva véleményünk szerint a bírálóbizottság által elismertek közül épphogy a két legnagyobb adott volna hozzá a városhoz – bár igaz, a Schickedanz–Herzog páros kolonnádos épülete miatt le kellett volna bontani a Sándor-palotát. A sors fintora, hogy végül a pénz elinflálódott, és valóban csak egy kis emlékműre maradt büdzsé a Március 15. (akkoriban Eskü) térre. Ma ennek a szobra látható az Erzsébet híd budai hídfőjénél.

Így nem lett New York Budapestből

A két világháború közt rendre készültek magasház-, sőt felhőkarcolótervek is, legyen szó sugárutak nyitóépületeiről vagy az új budapesti városházáról. A két legelegánsabb azonban a 20-as évek végének lakáshiányát enyhítette volna. A norvég felmenőkkel rendelkező Gregersen Hugó két felhőkarcolóterve a legszebbek közé tartozik, az ember szinte Manhattanben érzi magát, ha rájuk néz. Az art deco stílusú épületek közül a Király utca sarkán terpeszkedő, lebontásra ítélet Orczy-ház helyére szánt a robusztusabb, a korszak legutáltabb épülete, a környezetéhez képest monumentálisnak ható Anker-ház szinte eltörpül mellette. Az épület végül is nem nyert a pályázaton, a Deák teret ma uraló Madách-házak ütötték ki. 

A másik felhőkarcoló a Blaha Lujza tér mellé került volna, 

a Rókus Kórház helyére – amelyet azonban az önkormányzat mégsem telepített át a Hungária körút mellé, mert időközben kifogytak a pénzből, így a felhőkarcolónak is lőttek. A magasházépítésben legalábbis elméletben profi Gregersen későbbi bérház- és villaprojektjei mellett többek közt átalakította az Andrássy úti Párisi Nagy Áruházat, és a háború után újjáépítette a Gundel éttermet is.

Napjaink veszteségei

Az elmúlt évek budapesti tervpályázatain neves külföldi építészirodák is indultak. Ámde ezek sem mindig nyernek, gondolhatunk itt a Szervita térre futurisztikus irodaépületet tervező Zaha Hadid Architectsre, akik egy igazi landmarkkal gazdagították volna a fővárost, ha az ő tervük nyer. De van olyan pályaműve a Sir Norman Foster vezette, a MOL-székházat is jegyző Foster + Partnersnek is, amely nem valósult meg, holott egy elegáns skybarral és étteremmel gyarapodott volna a város. A Bécsi utcába szánt projektnek persze több épület is áldozatául esett volna, a tetején lévő butikhotel és a 3000 nm-es közpark viszont talán kárpótolt volna értük. Szintén sokat veszített azzal is a város, hogy a tervek szerint 2006–2012 közt kiépítendő, a Casiopea Group építésziroda által tervezett Dream Island fejlesztés végül el sem kezdődött az Óbudai-/Hajógyári-sziget Árpád híd felőli részén.

Az 500 ezer nm-es beépítés a város új kereskedelmi és szabadidős negyede lett volna, 4-5 csillagos szállodákkal (összesen 3000 szobával), 1000 lakással, 300 férőhelyes jachtkikötővel, kaszinóval, üzletsorral, bevásárlóközponttal és éttermekkel. Kulturálisan is erős lett volna, a 3500 főt befogadni képes színház mellett lett volna egy 1500 székes opera is (amely nagyobb lett volna, mint az Operaház), továbbá megtekinthetők lettek volna a Hadrianus császár által építtetett római kori helytartói palota romjai is, ami egy múzeumot is kapott volna. A fejlesztő cég szerint a régióba elhozott „Las Vegas” Közép-Európa legnagyobb beruházása lett volna akkoriban. Mint látjuk, sajnos nem így alakult, és egyik másik koncepció sem valósult meg, amelyet szintúgy ez az építésziroda jegyez, és amelyek a célja a terület városba integrálása lett volna.

És ne felejtsük ki a végén a Nagykörút helyére megálmodott, hajózható Duna-csatornát se, amely helyén egykor valóban vízfolyás csordogált. A Duna fattyúágának is tekinthető Rákos-árkot a XVIII. században töltötték fel teljesen, a XIX. század közepén pedig Reitter Ferenc nagy szerelemprojektje volt, hogy a velencei Canal Grande mintájára egy olyan csatorna legyen itt, amelyen a korszak legnagyobb folyami hajói át tudnak haladni. A városvezetés támogatta is az ötletet, a projekt költsége azonban messze meghaladta a realitásokat, így esett, hogy ma nem vaporettóval, hanem villamossal közlekedünk itt. Lehet, hogy ez a fejlesztés roppant látványos lett volna, de Budapest nem Velence, hanem egy sokkal nagyobb város, a korszakban 5 percenként elporoszkáló konflisok jelentette forgalmi terhelés mellett lehet, hogy jó ötletnek tűnt a hajókázás, ellenben ma feleslegesen terhelné a városi közlekedést ennek a sugárútnak a kiesése.