Ki gondolná, hogy a prűd szocialista erkölcsbe nemcsak a sztriptíz fért bele alkalomadtán, de maga a Belügyminisztérium volt az, amely night clubot hozott létre. Persze nem egészen hagyományos céllal, inkább azért, hogy megfigyelhesse a külföldi diplomatákat, az arra járó vagyonos vendégekről információt gyűjtsön. A Sole Mio bár története következik.
A Hegyalja út elején, a Sánc utca sarkán a mai napig áll a város egyik legrégebbi sztriptízklubjaként aposztrofált „intézmény”, a most is üzemelő Mambo Bar. Az épület 1968-ban Sole Mióként nyitotta meg a kapuit a vendégek előtt. Az éjszakai szórakozóhely nyitásáról még az MTI is beszámolt, hangsúlyozva, hogy a hely déltől hajnali négyig csábítja belföldi és külföldi italokkal az arra járókat, és bár az árak magasak, de minden asztalon ingyen szódásszifon áll a vendégek rendelkezésére. Az olvasó nem sejthette, hogy a vendéglátóipari egység a kádári titkosszolgálat, pontosabban a Belügyminisztérium III/I-es Csoportfőnökségének titkos, betechnikázott megfigyelőállomása. Az ötlet Rajnai Sándor, a hírszerzés parancsnokának fejéből pattant ki,
a projekt az „Ámor Háza” nevet kapta.
a projekt az „Ámor Háza” nevet kapta.
Megfigyelt külföldiek
Az 1960-as évek közepén az új gazdasági mechanizmus, a szocialista Magyarország gazdasági irányításának és tervezésének átfogó reformja lehetővé tette a sztriptíz bevezetését, amellyel Kádárék a nyugati turistákat akarták az országba vonzani. Több bár, köztük a Pipacs, a Pezsgőbár is rendelkezett saját felnőttműsorral, és előfordult, hogy ezek a helyek az állambiztonság védelme alatt álltak az információszerzés érdekében.
De nem csak a bárok: a Magyarországra érkező külföldiek megfigyelésére a budapesti szállodák is alkalmasak voltak, például a Gellért Hotel, a Metropol Hotelek vagy az Astoria Szálló. A belügyi akciók, lehallgatások színtereivé váló szállodákban gyakran beszervezett luxusprostituáltak is működtek, akik ápoltak voltak, és idegen nyelveken beszéltek. A szállodákban dolgozó, jó hírszerző lehetőségekkel rendelkező szobalányok, pincérnők kifejezett feladata volt, hogy a hálóban derítsék ki pénzes kuncsaftjaikról, hogy valójában mi célból utaztak az országba.
A diplomaták, akik mit sem sejtettek az alakoskodásról, nagy árat fizettek a bujálkodásért, hiszen a hang- és képfelvételekkel zsarolhatóvá váltak.
A diplomaták, akik mit sem sejtettek az alakoskodásról, nagy árat fizettek a bujálkodásért, hiszen a hang- és képfelvételekkel zsarolhatóvá váltak.
Cicciolina, azaz Staller Ilona maga ismerte el 2007-es önéletrajzi könyvében, hogy őt is beszervezték, és tinédzserként a magyar hírszerzésnek dolgozott a budapesti Hotel InterContinentalban, mivel nem tudott megélni az MTI fotómodelljeként kapott fizetéséből. A „Katicabogár” fedőnéven működő expornósztár kéjnőként arab üzletemberek és amerikai politikusok szobáiba jutott be, és fotókat készített a pénztárcájukban található névjegyekről. Mindeközben természetesen a kádári propaganda szerint hivatalosan nem volt prostitúció Magyarországon.
Fedőneve: Ámor Háza
1967-ben a Belügyminisztérium III/I-es Csoportfőnöksége tehát egy új objektumot akart bevetni az idelátogató, gyanútlan külföldiek megfigyelésére, mely „megfelelő ügynöki és technikai feltételek megteremtése esetén alkalmas volna a külföldi célszemélyek ellenőrzésére, tanulmányozására, kompromittálására”. Az olaszos hangzású és jellegű bár vendégszobái alkalmasak voltak a „célszemélyek” beszélgetésének rögzítésére, „titkos kutatások biztonságos végrehajtására”.
A titkos akcióval a Telekes Éva (igazi nevén dr. Juhász Imréné Meszarits Margit) fedőnevű ügynököt bízták meg. Az ingatlan az ő férjének tulajdonában volt, aki a dekonspiráció elkerülésének érdekében nem tudhatott róla, hogy a szórakozóhellyé alakítani kívánt hely az állambiztonságnak kell. Meszarits Margit a BRFK Aranyvaluta osztályánál dolgozott, és tartótisztje úgy jellemezte, mint „sokszorosan kipróbált, kvalifikált, hűséges, nagy ambíciójú ügynököt”. Az Astoria Szálló telefonközpont-kezelőjeként is dolgozó, később bárokat is vezető asszony így valóban alkalmas volt a feladatra.
Izgalmas ügynökfilm helyett inkább Benny Hill Show
1968-ban létrejött az adásvétel, és elkezdődött az álpanzió kialakítása. Csakhogy innentől kezdve – ahogy Kordos Szabolcs, az Egy város titkai című könyv szerzője fogalmaz – a titkos akció megszervezése egy John le Carré-regény helyett inkább a Benny Hill Show-ba illett. A bárt engedélyeztetni kellett mint átlagos vendéglátóipari egységet, ám ez nagyon lassan ment a Budapesti Fővárosi Tanácsnál a belügyi vezetők külön kérése ellenére. A lehallgatóberendezéssel ellátott bútorok, különleges bárasztalok késve készültek el, és elhúzódott a bárhoz közeli lakás megszerzése is, amely úgynevezett K-lakásként, vagyis konspirált lakásként a Tanya fedőnevet kapta, és a magát külügyesnek kiadó Berényi István alezredes vette meg. Erre azért is volt szükség, mert innen kezelték a technikusok a lehallgatóberendezéseket. A technikai malőrökön túl dekonspirációs lehetőséget teremtett, hogy a bárban dolgozó személyzet tagjai a hónapok során elkezdtek egymásról is adatokat gyűjteni, hiszen nem tudták egymásról, ki közülük a belügyes. A városi tanács az erkölcstelen hely bezárását követelte, hiszen semmit sem tudtak a Sole Mio valódi céljáról.
Az érzékeny személyes adatok miatt 2052-ig titkosított, majd 2003-ban mégis nyilvánosra hozott aktákból nem derült ki, hány úgynevezett „erkölcsi kompromittálás” zajlott a bárban, de a nyitástól a zárásig összesen 266 vendég fordult meg a panzióban, köztük diplomaták is.
Az Ámor Háza-projekt veszte az lett, hogy az itt uralkodó körülmények állambiztonsági szempontból a fenti okok miatt egyre kedvezőtlenebbé váltak. Az ORFK nagyszabású házkutatást tartott a bárban, hűtlen kezelés, közokirat-hamisítás és más gazdasági bűncselekmények gyanúja miatt indult vizsgálat a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságnál. 1972 elején az illetékes szövetkezet a Sole Mio bárt megszüntette, helyén presszót nyílt, az ügynököket más állambiztonsági szervek vették át.
A Belügyminisztérium egykori night clubja 1996-ban már Black Rouge néven futott. Ebben az időszakban hétről hétre robbantak kézigránátok a fővárosi szórakozóhelyek előtt, különösen azok előtt, melyeket egy bizonyos A. úr nevével fémjelzett csoport védett, és a tulajdonosok egy P. József baráti ismeretségi köréhez tartoztak. 1996 novemberében a hajdani, szó szerint „sokat látott és sokat hallott” Sole Miót is kézigránátos támadás érte, ám a merénylő rosszul dobta el a gránátot, ami visszapattant a falról, és véletlenül egy arra járó autót robbantott fel. A bűnözőt egy évvel később kapták el.
