We Love Budapest: Azok közé a tervezőirodák közé tartoztok, akiket már nemcsak a szakma ismer, hanem akiknek a munkái már a nagyközönséghez is eljutnak. A Párisi Udvar rekonstrukciója és a Meséskert óvoda két olyan projekt, ami áttörte ezt a falat és az építészeti szaklapokon túl az egész sajtó foglalkozott velük. Ti hogy látjátok ezt és miben rejlik ez az úgymond siker?
Pólus Károly: Erre a legrövidebb válasz, hogy tudatosan kommunikálsz. A bővebb, hogy szakmai fórumokon kívül is megjelensz különböző helyeken, kapcsolódsz hétköznapi közösségekhez, megismersz szakterületeket és velük együtt gondolkozol. A Meséskert ismeretséghez az is hozzájárult, hogy az ELTE vizuális környezet előadásain tanítják, a szakma eljuttatta a közösséghez. Belülről egyébként nem így élem meg, ahogy említed, sokszor inkább azt tapasztalom, hogy nem kötik össze az épületeket a tervező irodával.
Nagy Csaba: Nagyon kevés olyan építész van, aki átüti ezt a falat. Magyarországon leginkább a halott építészeknek sikerül ezt elérni, mint Hauszmann Alajos, Ybl Miklós, Steindl Imre vagy Makovecz Imre. Ha valakinek felkapja a sajtó a nevét, akkor már megismeri a közönség, de ez jellemzően inkább akkor van, ha valamilyen botrány kapcsolódik az adott épülethez.
WLB: Közelítsük meg kicsit máshonnan: mindkét épületet szeretik a használók és a városlakók, és akkor még nem is említettük a Bikás parkot, a Vizafogó ovit és parkot, illetve a Palatinus strand felújítását. A műemléképületeket mindig nagyon szereti a közönség, de mi a helyzet egy kortárssal házzal?
P. K.: Az a jó, ha az építész nemcsak a szakmának tervez, hanem a használók megelégedésére. Ráadásul ebben az esetben a végeredmény mindenki által befogadható lesz és még a közízlést is formálod – ez nagyon fontos. Ez a gondolat jóval messzebb vezet, amelyben már az oktatás, a vizuális kultúra és a művészeti képzések fejlesztése is beletartozik, ezzel itthon nem állunk valami jól.
N. Cs.: Végiggondolva ezt a 30 évet, szerintem mi nem csináltunk csúnya házat, legalábbis nem emlékszem rá, ilyen szempontból szerencsések vagyunk. Ahhoz, hogy jó házat tervezz, át kell éld a pillanatot, de az is fontos, hogy megtapasztalhatóvá tedd az anyagokat. Például ennél a háznál (Kacsintó bisztró a Vizafogó ökoparkban - a szerk.) borzasztó fontos az anyagszerűség. A horganyzott acélon látod, hogy tényleg acél, a fán pedig, hogy tényleg fa. Ezeket láthatóvá, érezhetővé kell tenni.
WLB: Hajlamosak vagyunk rá, hogy a kortárs építészetről a megjelenés alapján mondjunk ítéletet. Így sokszor halljuk vissza, hogy ha egy épület egyszerű vagy fehér, akkor unalmas, ám ha bátrabban nyúl a tervező a színekhez, akkor a nyilvánosság már inkább túlzónak tartja. Mi a középút vagy van valamilyen jó szín?
P. K.: A színek az anyagoknál is fontosak. Ha látszik egy épületen, hogy azért van annyiféle színe, mert azok a különféle anyagokat jelentik, akkor már nem fogják túlzónak érezni, mert valóságos.
N. Cs.: Hamar változik a divat és egy házat nem tudsz lecserélni úgy, mint egy telefontokot vagy ruhát. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a városoknak milyen színe, milyen karaktere van: vannak fehér és vannak vöröses, téglás, de vannak nagyon színes városok is. Párizsról például a bézses, míg az északi városokról a tégla különféle árnyalatai jutnak eszünkbe, Budapest ilyen értelemben jóval inkább eklektikus. Míg a belvárosra inkább a kőszerűség a jellemző, addig kifelé haladva már megjelennek más színek és anyagok, mint a beton vagy az üveg.
WLB: Mitől lesz jó egy ház?
N. Cs.: Nem attól, hogy ráteszel egy magastetőt. Az mindig meghatározó tényező, hogyan illeszkedik a környezetéhez és hogyan formálja a teret, ahogy az is, hogy a használók szempontjából eltaláltad-e és megtaláltad-e a funkciók helyét. Én ennél egyszerűbben szoktam lemérni, hogy jó-e az adott épület: bemegyek és vagy jól érzem ott magam vagy nem. Elég könnyű szűrő és biztosan van benne szubjektív tényező, de ha egy házban nincs olyan hely, ahol jól érzed magad, akkor az nem jó ház. Rengeteg épületet alakítottunk át, az előtte-utána képeknél jól mérhető, hogy ez sikerült-e.
P. K.: Az kulcsfontosságú, hogyan érezzük magunkat egy épületben. Ehhez az is kell, hogy építészként már a tervezés kezdetén tudj beszélni azzal, aki használni fogja az épületet, hiszen meg kell értened, mire van szüksége. Ez sokszor nehéz, mert nem kapunk minden esetben tiszta tervezési programot, így mindig meg kell fejtenünk az elsődleges célt ahhoz, hogy utána jó megoldást adjunk. Erre egy jó példa a budaörsi Bleyer Jakab Általános Iskola átalakítása, ahol a tervezési programban a legkülönfélébb színek jelentek meg, ami számunkra túl soknak tűnt. A többedik beszélgetés alkalmával értettük meg, hogy azért szeretnének ennyi színt, hogy elkerüljék a kórházérzetet, mivel itt értelmileg akadályozott gyermekek tanulnak. Meg kell értened, hogy mi a fő cél, hogy tudj olyan választ adni, ami amellett, hogy mindenkinek jó, még értéket is teremt.
WLB: Ha végignézzük a munkáitokat, feltűnő, hogy a legtöbb esetben már meglévő épületeket alakítottatok át. Ez mennyire köti a tervezést és mennyi teretek van a szabadon alkotásra?
N. Cs.: Ez kicsit olyan, mint amikor otthon főzöl és vagy van alapanyagod és abból kell valamit csinálnod vagy még le kell menned a közértbe vásárolni. Az mindenképpen behatárol, hogy van egy város, aminek a kontextusában valamit csinálsz, tehát arra is valahogy reagálnod kell. Ha egy egyszerűbb régi házat kapsz, akkor szabadabban mersz hozzányúlni, de nekünk a legkeményebb, a legikonikusabb épületeket adják, amikbe az eredetitől teljesen eltérő funkciót kell belehelyeznünk. Bátorság kell ahhoz, hogy végig tudd gondolni, milyen volt eredetileg és ebből mi az, amit mai szemmel nézve megtartasz és mi az, ami ugyanúgy lenyűgözi az embereket, mint száz éve. A századfordulós házak átalakítása valójában nem olyan bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik, mert ha megérted a struktúráját, akkor már könnyű valami újat létrehozni. Egy lakótelepi panelt vagy egy késő modern épületet már sokkal jobban átírunk, ott inkább csak megtartunk valamit a régiből, mert az a szempont, hogy minél kisebb legyen az ökológiai lábnyomunk.
Budapesten egyébként Erick van Egeraat (holland építész, leginkább a Dózsa György úti ING-székházról lehet ismert itthon – a szerk.) volt a legelső, aki kortárs eszközökkel nyúlt hozzá egy századfordulós házhoz. Először egy Andrássy úti palotát alakított át irodaházzá, majd a neobarokk Deák Palotát. Ez eléggé felrázta az akkori Budapestet, mert előtte nem igazán találkoztunk itthon ilyen bátor megoldásokkal. Ezután kezdtünk el mi is a műemlék épületekkel foglalkozni, a Szabadság tér 14. volt az első ilyen irodaházunk, utána sorba jött a többi.
P. K.: Egy régi épület felújítása mindig kötöttség, ugyanakkor mára a fenntarthatóság miatt is tudatossá váltak az ilyen típusú átírások és felújítások. Rengeteg üresen álló házunk van, amiket újra lehetne hasznosítani, nem kell feltétlenül újakat építeni helyettük.
N. Cs.: Az ember alapvetően minimalizálni próbálja az ökológiai lábnyomát, ebbe beletartozik az is, amit az épített környezetben hagy. Az építészetben mindig megjelenik valamilyen más elem, ami eltér a hagyományos tégla és vakolt Budapesttől, a kérdés csak az, hogy ezt a városon belül hová teszed. Nekünk több projektünk is van a XIII. kerületben, ez már nem számít kifejezetten belvárosnak, így itt bátran lehet kísérletezni.
WLB: Az elmúlt években egyre több olyan projekt valósult meg, amit részben vagy teljesen közösségi tervezésen alapult. Azt látom, hogy ez ma már hasonlóan fontos eleme a tervezésnek, mint a környezettudatosság, sőt a lakosság igényli is, hogy bevonják ezekbe a folyamatokba. Építészként ez segít benneteket vagy inkább nyűgként élitek meg?
P. K.: Ha ez jól van moderálva, akkor segít. Az egész azon múlik, hogy ez az egyeztetés mikor jelenik meg a tervezési folyamatban és azt ki és milyen módszerekkel vezeti. Nagyon kell figyelni arra, hogy ne legyen káosz a vége. Ennél a parknál (Vizafogó ökopark – a szerk.) is bevonásra került a közösség, több más módszer mellett például óriásplakátokra lehetett írni, mire van szükségük, mit látnának szívesen ezen a területen és ez egy sikeres együttműködés volt. Lehet, hogy így bonyolultabb az egész folyamat, de a végeredmény szempontjából csak ez működik igazán.
N. Cs.: Azt gondolom, hogy minél többen hozzászólunk egy koncepcióhoz és minél több alternatívát dolgozunk ki, annál jobb lesz a város.
WLB: Térjünk vissza még picit a munkáitokhoz, mert érdekes, hogy mennyi óvoda van köztük, de ami még érdekesebb, hogy ezek nagyon más irányt mutatnak, mint amiket régről ismerünk. A 90-es években én még egészen más óvodába jártam, ott a legextrább a kis játékkonyha volt a csoportszoba sarkában, viszont a Meséskertben a ház tetején van egy játszótér, míg a Vizafogó ovinál le lehet csúszdázni egyik helyiségből a másikba. Ma már teljesen más szemlélet van az oktatásban, amit a tervezés is lekövet, mire kell ilyenkor figyelni?
P. K.: Egyre több a figyelemzavarral vagy idegrendszeri éretlenséggel küzdő gyermek, ebben többek között közrejátszik, hogy már túl korán elkezdenek a telefonon lógni, digitális eszközöket mértéktelenül használni. Az óvodákban tudatosan tudják a gyerekek tevékenységeit úgy irányítani, hogy minden foglalkozásnak meg legyen a saját tere. A letisztult környezetbe azokat a tevékenységeket helyezik, amelyek koncentrált figyelmet igényelnek, ezzel szemben a mozgás, vagy a szabadidő terei színesek. Elég jól mérhető, hogy ez miként hat a gyermekek idegrendszerére. A XIII. kerületben a gyermekek fejlődését digitális felületen követik nyomon. Azt még fontos megjegyezni, hogy ezeknél az intézményeknél nagy gondot fordítanak a karbantartásukra, hiszen egy épülettel ugyanúgy foglalkozni kell, mint egy autóval, ha nincsenek meg az éves karbantartási munkák, akkor gyorsan lepusztul.
A korszerű pedagógiai gondolkodásban a tanulási környezet kialakítása meghatározó. Ez az a tér, amiben a különböző idegrendszeri jellemzőkkel rendelkező gyermekek megtalálhatják egy helyen azokat a tevékenységeket, melyek fejlődésüket elősegítik. Ennek kulcsa az építészet és a pedagógia interaktív kapcsolata.
WLB: Ha végignézzük a munkáitokat, akkor az óvodától a műemléki rekonstrukción át a parkokig elég sok mindent látunk. Mitől lesz számotokra érdekes egy projekt?
N. Cs.: Mindig érdekesebb, ha valami olyat csinálunk, amit még nem, mert ha valami rutinná válik, már nem feltétlenül találsz benne izgalmat. A 10. szálloda után már kell a váltás. Annak ellenére, hogy leginkább középületeket tervezünk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert mindig megtalál minket valamilyen különleges munka. Ilyen volt a százlakásos passzívház, de van egy mostani munkánk is, ahol egy műemléki raktárba teszünk bele két lakótornyot. Minden projektünkben van valamilyen speckó szempont és egy bonyolultabb matekpélda, ami miatt egyáltalán nem lesz unalmas. Ezért szerettünk a Meséskerten, a Vizafogó ovin és a parkon is dolgozni, mert mindegyiken lehetett gondolkozni, hogy már egy eleve meglévő panelt vagy egy beépítésre szánt területet hogyan lehet izgalmasan, a közösség számára élhetően átalakítani.
P. K.: Attól, hogy mennyire összetett, vagy bonyolult, hogy teremt-e értéket. Ez egy fontos szűrő, mert ha nem teremt értéket, akkor a kollégáink sem motiváltak, hiszen ők azért lettek építészek, hogy társadalmilag hasznos dolgot hozzanak létre. Szeretjük azokat a megbízásokat, amelyek olyan épülettípusról szólnak, amit még nem csináltunk, mert megvan bennük a kihívás. Ilyen szempontból inspiráló lenne egy rendes kórház tervezése, vagy egy egyetemi campus is izgalmas munka lenne.
WLB: Több mint 30 éve működik az iroda, ebben az időben pedig a város legkülönfélébb arcait és változásait láttátok. Hogyan változott Budapest? Milyen volt építésznek lenni akkor, és milyen most?
N. Cs.: Nagyon komoly a szabályozási környezet, ami sajnos egy elképzelt és konzervatív idea, ez megnehezíti a munkát. Nem mindegy hová, milyen, mekkora házat tervezel. Vannak helyek a városban, ahol emiatt nem is lehet igazán jó épületeket tervezni – ilyen például a Váci úti irodafolyosó is. Nehéz helyzet ez igazából, mert világszerte a befektetők mozgatják az építészeket és nekik kőkemény szempontrendszerük van, és az a kérdés, hogy egy város vagy egy közösség hogyan tud fellépni és képviselni a saját érdekét velük szemben, illetve mennyire van ráhatása a folyamatokra. Én hiszek a szubjektív tényezőben, egy jó háznál, vagy beépítési koncepciónál szükség van az emberek ötleteire. Éppen ezért fontos lenne, hogy amikor egy tervtanácsot összeállítanak, olyanok üljenek benne, akik hajlandóak a közös gondolkodásra és nem írja őket felül valamilyen rendszer. Egyébként én meg merném azt csinálni, hogy kirakok a köznek egy házat és mondjon róla véleményt, ebben nyilván van kockázat…
P. K.: ...meg nyilván tovább tart a folyamat, de hosszú távon ez az, ami működik.
N. Cs.: Amikor már láttad, hogy működik a tervezési folyamat és milyen a szabályozási rendszer, mi az, amit megenged neked, akkor sokszor inkább a folyamatot szeretnéd megváltoztatni. Megjegyzem, egy város esetében sokkal inkább célokra van szükség, nem szabályozásra. Elég lenne csak két szó: élhető város. A környezettudatos gondolkodás ma már egyébként alapnak számít, Budapesten is egyre több helyen találkozunk ilyen megoldásokkal, de az még mindig igaz, hogy eggyel hátrébb vagyunk, mint ahol a világ tart. Vannak helyek, ahol már gyűjtik az esővizet, hogy az épületben, vagy parkokban tudják használni, itt, a Vizafogóban a tó vize is részben összegyűjtött esővízből van. De vannak olyan szempontok, amik eddig nem tudtak érvényesülni a várostervezésben, pedig szükség lenne rá, ilyen az átszellőztetés, ami a belvárosban az egyforma magas házak miatt nehezen valósul meg, ugyanis nincs semmi, ami beterelné a szelet az utcaszintre.
P. K.: Rengeteg olyan tervezési szempont van, ami valójában elődeink által is alkalmazott, józan, egyszerű tervezési alapelv (tájolás, árnyékolás, a nyílászáró felületek méretezése…), ezeket érdemes beépíteni a tervezési gyakorlatba, enélkül házat tervezni szerintem ma is luxus. Az is kérdés, hogy ezek az alapvető szempontok, amik külföldön már jól működnek és javítják az életminőséget, hol és mikor köszönnek vissza a jelenlegi szabályozásban. Fontos lenne, hogy minél jobban becsatornázódjon a közgondolkodásba és a központi szabályozásba egyaránt.
WLB: Mit változtatnátok a városon?
N. Cs.: Ha benne élsz a városban, akkor átlátod, hogy mi az, ami működik, mi az, ami nem és mi az, amit lehetne még fejleszteni. Szerintem a tömegközlekedés elég jó Budapesten, bizonyos helyeken biciklizni is egész jó, bár vannak halálos csomópontok – a Gellért tér is ilyen. A várostervezést átgondolnám, és a lokális terekre, illetve a jó útvonalakra helyezném a hangsúlyt, hogy bármerre is megyek, biztonságban és jól érezzem magam. Elgondolkodnék azon is, hogy a Váci úti irodafolyosóból hogyan lehet, ha egyáltalán lehet, élhetőbb környezetet varázsolni, mert most az autók mennek rajta oda-vissza. Ez most hamar kiderülhet, mert a Blaha Lujza tér felújítása miatt valamennyire biztos, hogy változni fog a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út, kérdés, hogy milyen irányba. Az is érdekes, hogy egy városi autópályából lehet-e egyáltalán élhető köztér, és ha igen, hogyan. Szerintem egy városban, így Budapest esetében is, az lenne a legfontosabb, hogy élhető köztereket hozzunk létre, utána jöhetnek az épületek.
Arra is érdemes figyelni, hogy ne pakoljuk tele mindenféle funkcióval a parkokat, mert sokszor hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára és iszonyatosan intenzívre venni őket. Ez azt jelenti, hogy sok mindent teszel egy kis helyre: pihenő funkciót, street workout pályát, futókört, kutyafuttatót… Ez azért nem szerencsés, mert nagyon karbantartás igényes lesz. Az épületeknél, a köztereknél és parkoknál is alapvető, hogy megbecsüljük, hiszen a miénk. Ha karbantartjuk őket, akkor sokkal több mindent kihozhatunk belőlük. Szerintem ez sokkal fontosabb, mint lepakolni valamilyen dizájnelemet, mert a gondozott parknak lesz igazán identitásképző ereje.
P. K.: Az épületek közötti terek sokkal fontosabbak a város szempontjából, mint az, hogy egy ház fel van-e újítva vagy hogy néz ki. Egy rendezett park vagy tér, ahova ki lehet menni, az rengeteg embernek javítja a közérzetét. Ráadásul egy szép park gondozása még kevesebb pénzbe is kerül, mint egy uszoda, vagy egy irodaház, és sokkal több embernek, közösségnek javítja az életét, és ez a fontos.
