Hogy mi számít luxusnak, az koronként változik. Gondolnánk, hogy egykor az ananász a szupergazdagok egyik legfontosabb státuszszimbóluma volt, vagy hogy a világ egykor legelegánsabb lakóingatlanában, a versailles-i kastélyban elviselhetetlen volt a bűz a csatornarendszer hiánya miatt? Annak járunk most utána, hogyan csorognak le a széles tömegekhez azok a luxustárgyak, amelyeket korábban csak a kiváltságosok engedhettek meg maguknak.
Ha a luxust egyszerűen szeretnénk definiálni, akkor azt mondhatjuk, hogy azon termékeket és szolgáltatásokat értjük alatta, amelyeket csak egy relatíve szűkebb kör, csupán a társadalom legvagyonosabb rétege engedhet meg magának. De mitől drága egy tárgy? Lehet belőle relatíve kevés, de ha emberi megmunkálás eredményéről van szó, akkor lehet időigényes vagy nagyon költséges is az előállítása – netán igényelhet olyan szakértelmet, amelynek csak kevesen vannak a birtokában. És még sok tényezője lehet annak, hogy egy tárgy miért kerül sokba. Ami viszont biztos, hogy semmi sem állandó.
Nem törvényszerű, hogy a libamáj, a gyémánt vagy az igazgyöngy mindig is luxustermék lesz, hiszen mindhárom esetében már ki is dolgozták az eljárást, hogy mesterségesen, netán laboratóriumban is elő tudják állítani őket. Persze a természetes gyémánt vagy gyöngy mindig drágább lesz, hiszen a ritkaságot meg kell majd fizetni. Ami általánosságban elmondható, hogy igazából a legtöbb tárgyból és élelmiszerből lehetne hétköznapi termék, ha a gazdaság és a politika éppen azért a célért állna csatarendbe. De nyilván van annál fontosabb dolga mindenkinek, mint hogy az osztriga alapvető emberi joggá váljék, és eszméletlen sok telepet hozzanak létre.
A város első telefonvonala Sissinél csörgött ki
Az új találmányok a megszületésükkor általában drágák, és egy jómódú körnek van alkalma először kipróbálni őket, gondolhatunk itt olyan, ma már mindennapos használati cikkekre, mint az autó, a tévé vagy a mobiltelefon. Apropó, telefon, az első bécsi vonalat például a városszéli Hermész-villába kötötték be, Sissi magánpalotájába, amelyet Ferenc József építtetett neki azért, hogy végre a fővárosban tartsa, és ne örökösen Magyarországon lebzseljen. De az ehhez a luxusingatlanhoz vezető úton üzemelte be először a város az elektromos közvilágítást is.
Bár a kommunizmusra sokan nem gondolnak jó szívvel, vannak olyan, nagyon idős honfitársaink, akik igen, hiszen az 50-es évektől indult lakótelep-építéseknek köszönhető, hogy évről évre egyre többen tudtak fürdőszobában, vezetékes vízzel, kádban tisztálkodni, ami korábban jobbára a városi polgári lakások meg persze az arisztokraták palotáinak a privilégiuma volt. Ezzel párhuzamosan tisztálkodásra nevelő kampányok is indultak, magyarok tömegeinek tanították meg például, hogy miért fontos a rendszeres fogmosás.
Ananász, torta, csokoládé és banán
Mint említettük, az igazi tokhalkaviár valószínűleg sosem lesz olcsó, ami abból fakad, hogy azt a tokhalat bizony 14 évig kell nevelni, míg ivarérett nem lesz. Bár már próbálkoznak műtéti eljárással kivenni az állatból a kaviárt, egyelőre ez nem tűnik a legjobb megoldásnak, így még mindig levágják őket. 14 év gondozás és etetés egy „kaviárszüretet” tesz lehetővé. Ugyanígy a híres galíciai kacsakagyló sem lesz soha olcsó, hiszen a nehezen megközelíthető sziklás partszakaszon az életüket kockáztatják a halászok, egy hullám könnyen az éles sziklafalnak csaphatja őket, miközben lefeszegetik a tengeri csemegét. De az ananász például még nálunk, nem ananásztermő vidéken is megszűnt drágának lenni. Holott régen csak a leggazdagabbak kóstolhatták meg ezt az importgyümölcsöt, igazi státuszszimbólum volt, ez a magyarázata a skóciai Dunmore Pineapple meglepően furcsa, ananászt formázó kupolájának is.
A tortáknak Magyarországon először Budapesten volt divatja, a külföldön tanult, netán az ideköltözött külföldi (például Émile Gerbeaud) cukrászoknak köszönhetjük a franciás desszerteket, amelyek a XIX. században hódították meg a magyar vidéket is – köszönhetően a fővárosban dolgozó cselédlányoknak, akik a nagypolgári családoknál igyekeztek megkeresni a kelengyéjükre valót, de vasárnap délutáni kimenőik alkalmával módjukban állt megkóstolni ezeket az újszerű édességeket is. Viszont olyanra is van példa, hogy egy-egy hétköznapi termékből válik majd prémium-, netán luxustermék: a monokultúrás banánültetvényeket támadó gombafaj hosszú távon veszélyezteti a banántermelést, de a jobban fizető munkákat választó, elszállingózó munkaerő is árfelhajtó hatású – az infláció mellett. A jobbára Elefántcsontparton termő kakaó is veszélyben forog, hiszen az európai csokoládégyárak olyannyira lenyomják a kakaóbab felvásárlási árát – hogy mi itt 300 forintért ehessük a táblás tejcsokit –, hogy egyre több termelő hagyja abba a munkát.
Budapest régen az élen járt
Bár a pesti dugóban ülve nap mint nap konstatálhatjuk, hogy igen, ezt a várost bizony arra tervezték, hogy olykor-olykor elporoszkáljon egy lovaskocsi, azért nem szabad szigorúnak lennünk, hiszen a századfordulón abszolút luxusberuházásnak számított egy metróvonal, ami ugye itt épült először az európai kontinensen. A gyors, kényelmes, biztonságos utazás is luxus volt akkoriban, és ez itt mindenki számára adott volt, aki jegyet váltott rá, sokkal kedvezőbben, mintha konflist fogott volna. De relatíve hamar megjelentek az európai passzázsok és nagyáruházak budapesti adaptációi is. Az addig csupán az elitnek szóló divatszalonokat egy demokratikusabb kereskedelmi forma váltotta fel, ahol a pompa egyrészt adott volt, másrészt – mivel a Harrods és a Selfridges filozófiáját követte ez a modell is – a gyűszűtől a nagyestélyiig minden kapható volt, így az alsó középosztály is tudott találni magának ezt-azt.
Egy szó, mint száz, a luxustermékek zöme egy idő után elérhető lesz a széles tömegeknek is (gondoljunk csak arra, hogy a fast fashion cégek gátlástalanul másolják a nagy divatházak darabjait), a francia divatszociológus, Roland Barthes ezt a divat regiszterében azzal magyarázza, hogy a tömegek mindig is vágynak hasonlítani az előkelőkre, akik viszont (előremenekülve) mindig új és új divatokat találnak ki.
