Budapest arcai – Máté István, aki a fedél nélkül élőket segíti

We Love Budapest: Novemberben negyedik alkalommal rendeztétek meg a VELED 4.0 vacsoraestet, ahol fedél nélkül élőkkel vacsorázhattak együtt nem hajléktalan „civilek”. Mi a jelentősége egy ilyen eseménynek?

Máté István: A korábbi alkalmakat a nappali melegedőben rendeztük meg, különleges volt, hogy egy „civil” betekinthet ide, hiszen ritkán látunk ilyesmit. A mostani vacsora viszont a VII. kerületi polgármester segítségével, pályázati forrásból, a Horizont étteremben valósult meg, ők fogadták be a kezdeményezést, amin a polgármester is részt vett. Kiléptünk az ellátó berkeiből, ami hatalmas élmény a klienseinknek, hiszen ki kellett mozdulniuk a komfortzónájukból. Van egy szűk világuk, ami javarészt a szociális rendszer körül mozog, nappali melegedő, éjszakai szálló, fontos ebből kicsit kizökkenteni őket, elindulni a civil szféra felé.

WLB: Érdekes végiggondolni, hogy egy hajléktalan ember számára az általunk ismert közeg, például egy étterem, éppen olyan idegen, mint számunkra az ő világuk. Ritkaság, hogy együtt üljünk le egy asztalhoz. Hogyan tudtatok egy ilyen vacsorát megszervezni?

M. I.: Facebookon hirdettük az adott eseményt, bárki jelentkezhetett rá, a vacsora árát pedig adományként tudták felajánlani. Most tizenegy asztal volt, tulajdonképpen a meghívó fizette a saját és az általunk meghívott hajléktalan vacsoráját is. A meghívottakkal szorosan együttműködtünk már, hiszen az ellátóban napi szinten dolgozunk 100-120 fedél nélkül élővel. Azt szerettük volna, ha a hajléktalanokkal kapcsolatos sztereotípiákat sikerül lerombolni, bemutatni, hogy nem mindenki felel meg ezeknek. Nincs semmi szégyellnivaló abban, ha valaki rászorul, nehéz sorban él, a hajléktalanság nem bűn, a mai világban nagyon egyszerű lecsúszni.

WLB: Hogyan reagáltak a meghívásra a hajléktalanok, akikkel dolgoztok?

M. I.: Ismerjük azokat, akik nyitottak egy ilyen kezdeményezésre. Előtte megbeszéltük persze, hogy miről fog szólni ez az esemény, hogy itt vállalniuk kell a történetüket, az arcukat egy idegen ember előtt. Volt, aki nagyon izgult, folyamatosan bátorítani kellett, de alapvetően nagyon várták az eseményt. Aggódtak, hogy hogyan fognak majd felöltözni, honnan szereznek megfelelő ruhát. Ebben szerencsére tudtunk segíteni. Olyan embereket ültettünk le, akikben láttuk a motivációt, akikről azt gondoltuk, hogy egy ilyen esemény a későbbiekben is motiválóan hathat rájuk. Nem csak az volt a cél tehát, hogy jóllakassunk egy hajléktalant.

WLB: Milyen hatása lehet egy ilyen vacsorának ezenfelül?

M. I.: Szerintem mind a két félben elindulhat egy csodás változás. A hajléktalan ember azt mondhatja, hogy neki ez a környezet annyira tetszett, hogy szeretne újból részese lenni. Innen elkezdhetjük felépíteni az életét szép lassan. Volt olyan kliensünk, aki a korábbi vacsorán hajléktalan meghívottként volt jelen, mostanra pedig már részt vett a munkába állási és lakhatási programunkban, ennek köszönhetően több mint nyolc-kilenc hónapja munkája, szállása van, így jött el a legutóbbi vacsorára. Persze vannak jó és rossz példák, nem akarom egyiket sem elhallgatni. Sőt, előfordul, hogy egy történeten belül tudok jót és rosszat is mondani.

WLB: Jót és rosszat is?

M. I.: Az első vacsorán volt egy nagyon kedves kliensünk, akire már a nappali melegedőben felfigyeltem, nagyon jó embernek láttam, már itt elkezdtem vele beszélgetni. Fantasztikus vacsorapartnere volt, kiderült, hogy egy megyében, majdnem egy faluban születtek, jól elbeszélgettek. Onnantól kezdve Andrást mintha kicserélték volna, elkezdett akarni. Szereztem neki állást, napi fizetést kapott, elkezdtem félrerakni neki a pénzt, egy hét után pedig szállást szereztem egy hostelben. Vacsorával, reggelivel is támogattuk őt, hiszen könnyű örülni annak, ha egy hajléktalannak lesz munkája, de nincs félretett pénze, tisztasági csomagja, fürdőszobája. Közel fél évig volt munkaviszonyban, ezalatt folyamatosan, napi szinten beszéltünk egymással. Egy idő után azt éreztem, hogy most egy picit elengedhetem a kezét, próbálja meg egyedül. Sajnos ekkor visszaesett. Ez nyomot hagyott bennem, ezután még találkoztunk, újra megpróbáltuk a változást, de nem értünk el ilyen eredményt, sajnos számára a hajléktalanság egy megoldóképlet.

WLB: Egészen biztos, hogy az alapítványnál nem vagy helyettesíthető darab. Ez a személyesség hozott mást, pluszenergiákat az eddigi munkádhoz képest?

M. I.: Emberekkel foglalkozom napi szinten, nem is akárkikkel, hanem nagyon súlyos problémákkal küszködőkkel. Sokszor egy jó szó, egy kedves gesztus, az, hogy leülök meghallgatni valakit, segítség lehet. Ez az alap, és ezen túl az alapítványnál is próbálunk segíteni, ügyeket intézni. Megpróbálunk felkarolni valakit, aki nehéz helyzetben van. Számomra ez értéket képvisel. Nekem ez a legfontosabb.

WLB: Ugyanakkor ahhoz, hogy segíteni tudj, kell egyfajta speciális lelkialkat. Nem viheted haza az esetleges kudarcokat, mások nehézségeit, fájdalmát, mégis empatikusnak kell maradni. Te hogyan kezeled ezt magadban?

M. I.: Alapvetően szerintem ezt tanulni kell, nem lehet erre előre felkészülni. Csak úgy tudja megtanulni az ember, hogyha átéli a csalódásokat, és rájön, hogy nem teheti meg magával, hogy padlót fog. Megpróbálunk segíteni valakinek, de van, hogy vele együtt belebukunk. Ilyenkor annyi választásunk van, hogy elgondolkozunk, hogy mi volt, amit jól csináltunk, hol hibáztunk, és próbáljuk legközelebb nem ugyanazt a hibát elkövetni. Kell persze egyfajta alapvető lelkület, fontos, hogy nyitottak legyünk az emberekre, legyen bennünk vágy arra, hogy segítsünk. Én ezt még otthonról hozom, a szüleimtől.

WLB: Mennyire személyes kérdés egyébként, hogy kinek tudsz segíteni? Hogyan tudsz dönteni arról, hogy kivel tudsz együtt dolgozni, és kivel nem?

M. I.: Meg kell tanulni az elengedést, azt, hogy valakinek nem tudok segíteni. Ezzel magamnak, a munkának és a másik embernek is segítek. Nem tudok senki helyett akarni, lépéseket tenni. El tudom mondani, hogy mi a következő lépés, és ebben tudok támogatást adni. Ezek az emberek sokszor intézetből vagy hátrányos családi környezetből jönnek, így ami nekünk természetes, számukra abszolút nem, alapvető dolgokat kell megtanítani nekik. Nem mondhatom, hogy itt egy bicikli, ülj fel és tekerj, meg kell tanítanom, hogyan kell felülni rá.

WLB: Mindannyian lehetnénk hajléktalanok? Balszerencse, vagy kódolva van az egyéniségünkben?

M. I.: A fedél nélküliek jelentős hányada nem rendelkezik olyan kapcsolati tőkével, mint egy átlagos ember. Mi az életünk során kialakítunk egy sor kapcsolatrendszert, amin keresztül segítség jöhet, ők általában nem rendelkeznek ilyesmivel, nincs meg a családi háttér, baráti környezet, sokszor azért, mert nem ilyen közegben nőttek fel. Ha jön egy krízis, kicsúszik a lábuk alól a talaj. Másrészt a megoldóképletük is teljesen más. Néha velünk is előfordul, hogy szembenézés helyett menekülünk a problémáink elől, ám ilyenkor van kihez fordulni, tudjuk, hogy segítségre van szükségünk. Úgyhogy hajléktalan nem mindenkiből lehet, de megcsúszhatunk mindannyian, és fontos üzenet mindenki felé, hogy ilyenkor merjünk segítséget kérni. Szerintem semmit nem tudunk megoldani egyedül, igenis támaszkodhatunk egymásra, és ez egy nagyon szép dolog.

WLB: Tanulható egyébként a jó megoldási séma? Lehet egy hajléktalanból sikeres üzletember, vagy ilyenkor is megmarad a lehetőség a visszaesésre?

M. I.: Sikersztoriból kevesebb van, úgyhogy ha ilyesmi történik, azt segítőként nagyon meg kell élnünk, és azzal kell táplálnunk a lelkünket. Tanulható, de ez nagyon kemény feladat. Sokszor azoknak is nehéz kimászni a gödörből, akik normális családi háttérrel, kapcsolatokkal rendelkeznek, annak, aki sokkal nagyobb hendikeppel indul, még nehezebb.

WLB: Úgy tudom, ti most 100-120 hajléktalan emberrel foglalkoztok itt. Hányan vannak, akik sikernek tekinthetők, mert vissza tudtak illeszkedni?

M. I.: Sokat számít, hogy mi segítőként mit élünk meg sikernek. Az egyik nagyon kedves kliensünk például elkezdett dolgozni, szállása is volt, fél év után csúszott vissza. Nagy kérdés, hogy mi tekinthető sikernek ebből a szempontból, hiszen fél évre kijött az addigi életéből, javított a helyzetén. Az alatt a nagyjából két év alatt, amióta itt dolgozom, 5-6 embernek lett tartósan munkája, szállása. De minden ember más, így máshol kell meghúznom a siker határát. Valakinél az a siker, hogyha egy állásinterjúra elmegy, másnál az, hogyha fél évig dolgozik, de van olyan, akinél azt tudjuk elérni, hogy rendszeresen eljöjjön a csoportunkba, ahol a szenvedélybetegekkel foglalkoznak. Ez is siker.

WLB: Milyen programokkal segítetek? Mihez csatlakozhatnak a hajléktalanok?

M. I.: Nem pénzt adtunk a rászorulóknak, hanem segítséget, erről szól a munkába állási és lakhatási programunk is, a Szívügyünk az ember. Ha például egy hajléktalan bemutatja a munkaszerződését, akkor támogatjuk azzal, hogy az első hónapban, mikor dolgozik, reggelit, ebédet, vacsorát fizetünk neki, később megajándékozzuk egy bérlettel, hogy könnyebben tudjon bejárni. Nem mondom meg, mit csináljon, inkább elmondom, hogy mitől jók az egyes lépések, és segítek bennük.

WLB: Itt a tél, a leghidegebb időszak az évben különösen próbára teszi az utcán élőket. Milyen programokkal készültök a növekvő terhelésre?

M. I.: Ami konkrétan erre vonatkozik, az a nem rég lezárult Teli hátizsák-program, illetve a most is működő Rezsó-projekt. Ezeknek az embereknek az élete egy hátizsákban van, abban cipelik mindenüket. A hátizsákok iszonyatosan elhasználódnak, vagy ellopják tőlük, elveszítik őket. Így szívesen fogadtuk a használt vagy új, adományként vásárolt hátizsákokat, amiket az adományozó még pluszban teletöltött sok jó dologgal, ami télvíz idején segítség lehet: meleg zokni, sapka, sál, kesztyű, tisztálkodási szer, instant élelmiszer, csokoládé.

WLB: A Rezsó-projektnél, úgy tudom, a fedél nélkül élők segítése mellett a környezettudatosságra is fókuszáltatok. Mi ez az ötlet, és hogyan csatlakozhatunk?

M. I.: Angliából indult a kezdeményezés, hogy újrahasznosított anyagból hálózsákot gyártsanak az utcán élőknek. Az üres chipseszacskók belseje hőtükörfóliából készül, ami sokáig megtartja a testhőt is. A Rezsó-projekt keretében gyűjtőpontokat helyezünk ki, ahol le lehet adni ezeket az üres csomagolásokat, így pedig hálózsák készülhet belőlük egy tiszadobi műhelyben, ahol teljesen ingyen vállalták a gyártást. Egy ilyen hálózsák nyilván nem bír ki egy egész telet, de ha 4-5 napig megmentünk valakit a fagyhaláltól, az is eredmény, utána esetleg bejut a hajléktalanszállóra, melegedőbe.

WLB: Ezen kívül még milyen terveitek vannak? Civilként hogyan kapcsolódhatunk be a munkátokba?

M. I.: Egy videóblog-sorozatot indítottunk Bogozd ki címmel, amelyben a társadalom különböző rétegeit szólaltatjuk meg. Az első rész már el is készült, általános iskolás gyerekekkel forgattam, arról kérdeztük őket, hogy mit jelent számukra az otthon, és mit jelent az, hogy valaki otthontalan. És természetesen a VELED vacsoraesteket is folytatni szeretnénk.

WLB: A városban sokszor előfordul, hogy hajléktalanokkal találkozunk, de nem tudunk vagy nem akarunk éppen segíteni. Hogyan éljünk együtt a fedél nélküliekkel, hogyan viselkedjünk ebben az esetben?

M. I.: El tudom képzelni, hogy sokszor nehéz, ahogy egyesek viselkednek, és ahogyan megjelennek, de miután jó ideig laktam az Operánál, úgy gondolom, hogy a bulizók, a turisták is sokszor hasonlóan kellemetlenek. Ennek alapján nem ítélhetünk el senkit. A legfontosabb szerintem az, hogy emberszámba vegyük a hajléktalanokat, próbáljunk együttérezni velük. Ha ott van a viselkedésünkben, hogy tudom, hogy nehéz, sajnálom, lehet, hogy már ez sokat jelent számukra. Én személy szerint nem szeretek pénzt adni, és nem is javaslom, hogy pénzt adjunk ismeretlennek. Azt szeretem, ha úgy adhatok, hogy tudom, mire fogják elkölteni. Ha valaki szeretne személyesen egy fedél nélkül élőt segíteni, télen inkább élelmiszerrel tegye, adományozzon kesztyűt vagy sapkát, esetleg pár kedves szóval ajánljon neki egy nappali melegedőt. Elfogadható, ha valaki ódzkodik a hajléktalanoktól, de azt megteheti, hogy ezt nem érezteti velük.

WLB: Azoknak, akiket sikerült kivezetni a hajléktalanságból, általában mi segített? Mitől, hogyan tudtak visszakapcsolódni?

M. I.: Az első pont a bizalom. Az, hogy figyelmet adunk valakinek, ő pedig elkezdi megosztani velünk az életét. Először lehet, hogy a fele kamu annak, amit mond, hiszen nem egyszerű megnyílnia. De egy idő után érezni fogja, hogy számíthat ránk, elérhetőek vagyunk, nem kell egyedül megoldania a problémákat. A következő lépés, hogy beáll egy napi rendszer. Föl kell kelnie reggel, fürödnie kell, föl kell készülnie a munkára. Sokaknak ez sem egyszerű, van olyan kliensünk, akit arra is figyelmeztetni kellett, hogy minden reggel mosson fogat, vagy nap végén ne szálljon fel megizzadva a villamosra, használjon dezodort. Fontos, hogy érezze, nem baj, ha elbukik, mert kezdheti elölről. Minden embertársamhoz így akarok viszonyulni: nem baj, ha elbuksz, hiszen mindenki hibázik.

WLB: Sokat hallani mostanában a jogszabályi környezet visszásságairól. Milyen ebben a környezetben dolgozni?

M. I.: Én inkább szeretem meglátni azt, hogyha vannak olyan emberek, akik segítenek. Ezért is van rengeteg érzékenyítő programunk, a VELED vacsoráknak is ez a lényege, de szüretet, biciklitúrát is szervezünk. Inkább azokra fókuszálok, akikkel meg tudom osztani a sikersztorikat vagy akár a nehézségeket. Egyrészt adni elég cool dolog, mindig vissza is jön valamilyen formában. Másrészt ha egy hajléktalan ember visszaintegrálódik a társadalomba, nemcsak neki lesz jó, hanem mindannyiunknak. Az egész társadalmunkat minősíti.