Az „egyslágeres” költőnő, a híres négysoros és a ház, amit arról neveztek el – A Gyöngyösi utcai Hiszekegy-ház

A költőnő

Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna nevét ma már kevesen ismerik. A századfordulón élt, nemesi családból származott – édesapja Gömör megye főispánja volt, és országgyűlési képviselő –, és egy tábornok felesége lett. Itt kell megjegyezni gyorsan, mert gyakran összemossák a két személyt, hogy ugyanebben az időben létezett egy másik Sziklay Szeréna (született Stein), aki viszont zsidó származású színházi ember, primadonna. Papp-Váry Elemérné Sziklay Szerénát viszont a költészet érdekelte, több kötete is megjelent az I. világháború alatt. De nem ezek hozták el számára a hallatlanul nagy népszerűséget, hanem a Hiszekegy fohász, amit egy pályázatra készített. 

Az első világháborút záró béketárgyalások során hamar kiderült, hogy Magyarország kifejezetten rosszul fog járni. A trianoni döntés meghozatala után szinte azonnal pályázatot írt ki a Károlyi-kormány támogatásával, még a Trianon előtt megalakult és a történelmi Magyarország területi épségének megóvása érdekében létrejött propagandaszervezet, a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája (később ők sajátították ki és tették jelszavukká József Attila versének címét: Nem, nem, soha!) és a Védő Ligák Szövetsége. Két dolgot kerestek: egy imát és egy jelmondatot, melyek „a revans eszméjének ébrentartására” alkalmasak. A nyertes Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna lett, aki azonban nem sokáig lubickolhatott a sikerben: 1923-ban, mindössze 41 éves korában elhunyt. Díszes síremléke, melyet Horvay János szobrász emelt, és amit Deák Ferenc mauzóleumának közelében állítottak fel, a Kerepesi úti temetőben áll, és természetesen a Hiszekegy szövege is olvasható rajta.

A pályázatot kiíró két szervezet elnöke, a Pesti Hírlapban saját rovattal rendelkező Urmánczy Nándor 5 évvel a költőnő és 2 évvel annak férje halála után megemlékezett róluk egy hosszabb cikkben. A költőnőnek és a Hiszekegy fohász szerzőjének akkor örök emlékezetet jósolt, ez a tippje végül nem jött be, bár akkoriban négy utcát is elneveztek róla – míg Tormay Cécile-ről mindössze egyet. De a Papp-Váry házaspárról ugyanakkor illendően szép és idealisztikus képet festett cikkében Urmánczy.

Milyen rövid ideig ismertem! És milyen nagyszerű emlékezés fűződik a gyorsan lepergett három esztendőhöz.
Neve hirtelen felragyogott és beköltözött a magyarok szívébe. A világ minden részébe szétszórt szenvedő magyarok szívébe. És ott fog élni mindaddig, míg a magyar szívekben hit él. És élni fog a neve akkor is és azután is, amikor az ő nagy hite valósággá változott. 
[…]
Milyen szép pár volt. És csudamódon ragaszkodtak egymáshoz és szerették egymást. Soha nem látott gyöngédséggel és figyelemmel viseltettek egymás iránt. Mintha kezdő párok lettek volna. Pedig akkor már húszéves házasok voltak.

A fohász

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Ámen.

A négysoros egyértelmű győztes lett a pályázatra beküldött fohászok és imák között. A pályázati anyagokat elbíráló bizottság vezetője az író, főszerkesztő és laptulajdonos, valamint a revíziós mozgalom egyik vezéralakja, Rákosi Jenő volt, mellette olyanok voltak a tagjai, mint a költő Kozma Andor. Abban viszont valahogy nincs konszenzus, hogy mi volt előbb: a Hitvallás című költemény, vagy a Hiszekegy fohász, ami ennek az első és utolsó versszaka; egyes források közvetlenül a pályázat előttre teszik a vers születését, míg mások azt írják, hogy pont a pályázat sikere sarkallta arra a költőnőt, hogy hosszú verssé fejlessze a díjnyertes fohászt. Persze mindez abból a szempontból mindegy is, hogy a hosszú verzió közel sem lett annyira megkerülhetetlen alapmű az irredenták, a radikálisok, majd a szélsőjobboldaliak köreiben, mint a négysoros. A pályázaton egyébként még egy jelmondatot is kerestek, ezt Bessenyői Szabó Mihály, Hont vármegye egykori főispánja nyerte meg a jól ismert frázissal:

Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.

1920. szeptember 19-én hirdettek eredményt Rákosi lapja, a Budapesti Hírlap hasábjain, a fohász pedig napok alatt, szinte villámcsapásszerűen lett népszerű. Október végén maga a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Haller István adott ki rendeletet arról, hogy az iskolákban kötelező jelleggel, a tanítás előtt és annak végén a diákoknak el kell szavalniuk a négysorost. Amikor pedig novemberben törvénybe iktatták a trianoni békedöntést, az előterjesztő Huszár Károly a beszéde végén elmondta a fohászt, a jelen lévő képviselőtársai pedig felállva hallgatták, az utolsó sort pedig együtt, kórusban szavalták a korábbi miniszterelnökkel. Rövidesen újabb pályázatot írtak ki a négysoros mű megzenésítésére – amire olyanok is jelentkeztek, mint Dohnányi Ernő –, amit végül Szabados Béla nyert meg, művét pedig hamarosan kötelezővé is tették az énekórákon és az ünnepélyeken.

Eleinte a fohászt – és vele együtt a jelmondatot is – az egész ország fújta, mélyen átérezte minden polgára, függetlenül attól, hogy milyen származású, neveltetésű vagy vallású volt, és hogy hova tartozott politikailag. Ott van mindjárt Urmánszky, aki örmény volt. Az 1920-ban megjelent, Irredenta című antológiának pedig – melyben a Hiszekegy kiemelt helyen szerepelt – voltak többek között zsidó származású szerzői is (például Heltai Jenő). És nemcsak templomokban függesztették ki és mondták el rendszeresen Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna négysorosát, hanem zsinagógákban is. Aztán 1927-ben kivonultak az országból a Népszövetség ellenőrző bizottságai – és a dolgok nagyon gyorsan megváltoztak, egyre rosszabb irányba.

A 20-as évek végén és a 30-as években a Hiszekegyet egyre inkább kisajátították a szélsőségesek. Eleinte persze csak az volt érzékelhető, hogy egyre nagyobb és nagyobb lett a fohász kultusza, a hétköznapi élet részévé vált. Ott volt feliratként a villamosok oldalán, az iskolai füzetek borítóján, falvédőkön, asztali órák számlapján, mindenféle hétköznapi tárgyakon, és mint zenei mű felcsendült az állami ünnepségeken is. Ez már a radikalizálódás időszaka volt, amikor az irredenta emlékművek szinte ellepték a fővárost. De nem mindenki rajongott a versért. Amikor a Hitvallás című hosszú verzió megjelent az 1937-es Magyar Versek Könyvében, József Attila az alábbi, lesújtó véleményt fogalmazta meg róla a Szép Szóban:

Emez – ennek néhány sorát többen ismerik – meglehetősen üres harsogás, Hitvallás formájába foglalt kül- és belpolitikai koncepciótlanság. Kár, hogy a szépséges Himnusz mellé ezt is nemzeti imává léptették elő hivatalos, vagy nem hivatalos köreink. A két költemény között 1300-tól napjainkig minden valamire való költő, sőt dalszerző művei jelzik azt a fejlődést, vagy változást, hogy mikor milyen eszmékkel, gondolatokkal vélték a leghelyesebben kifejezni költőink az olvasó emberek képviseletében az ösztönök állapotát, személyesnek fölfogott, legmélyebb, személytelen érzéseiket. De nem egy darabjával arról is számot ad ez a gyűjtemény, hogy sokan és sokszor milyen sekélyes elmével próbálták megragadni ezeket az érzéseket s hogy a valóság felszínének tündéri színjátéka helyett milyen silány képzelettel is beérte a nagyérdemű közönség.

A ház

Amikor a Gyöngyösi utcai ház megépült – pontosabban az a négyemeletes bérházakból álló hat tömb, melynek része a Freund Dezső által tervezett ház is –, a kultusz épp kirobbanni készült. 1926-ban ez a környék, Angyalföld a város szélének számított. Ronda, olcsó és lerobbant vidék volt, ahol borzasztó körülmények között prolik, alkalmi munkából tengődők és munkanélküliek éltek. Ráadásul a nagyobb városokba, így Budapestre is özönlöttek a népek az elcsatolt területekről egy jobb élet, biztos munka reményében. Volt némi káosz, a lakhatás terén mindenképpen. Ennek orvoslására különféle tervek és programok (például a Bárczy-féle lakásépítési program) születtek, ekkor épült be az angyalföldi rész is. Addig ott jórészt szükséglakások álltak, meg pár kisebb, élhető bérház, de olyan egy sem, mint a Gyöngyösi utca elején álló, art deco elemekkel díszített, nagyjából 100 lakásos épülettömb. 

A 40-50 négyzetméteres, félkomfortos lakásokban volt egy vagy két szoba, konyha, kamra meg WC, és be volt vezetve a víz és a villany is. A környék házainak nagy részéhez képest luxusnak számított, ami már a lépcsőházba belépve is fogadta az embert. Éppen ezért a lakásokat elsősorban gyárak és ipari létesítmények bérelték ki a fővárostól a szakértőik számára, illetve azok a tisztviselők (például postások, rendőrök, tűzoltók és köztisztviselők), akik jobban kerestek az átlagnál. 

A fohász négy sora a bérház bejáratának homlokzatát díszítette. Bár az épületet már akkor is Hiszekegy-háznak nevezték, valamilyen különös oknál fogva a kultusz berobbanásakor és utána sem lett belőle irredenta zarándokhely. Sőt, akkoriban még viszonylag kevesen is tudtak arról, hogy létezik egy ilyen ház Angyalföldön. Talán az lehet a magyarázat – bár nem mindenre –, hogy a felirat nem volt túlságosan szem előtt. A bejárat ugyanis nem a ház főhomlokzatára került, hanem a két végére, oldalra, és a fohászt az egyébként tágas lépcsőházakat rejtő oromfalakra írták fel. Mivel a tömb környéke kimondottan zöld volt, a fák is elfedték némileg a feliratot. 

Hogy mi volt a cél azzal, hogy a Gyöngyösi utcai ház falára került a fohász mint felirat, vagy csupán pillanatnyi ötlet volt, és hogy egyáltalán ki volt az ötletgazda, arról nincsenek közelebbi információk és adatok. Az viszont biztos, hogy miután a háborút követően, 1948-ban felújításra került a ház, az időközben hatalomra került kommunisták, a munkálatokra meg az általuk megvetendőnek tartott irredenta eszmékre hivatkozva, nem támogatták a felirat megóvását, így az már nem díszítette tovább a ház falait. De a bérházat ettől függetlenül a mai napig így ismerik: a Hiszekegy-ház.