Nem voltunk még olyan World Press Photo kiállításon, ahonnan örömmel, széles mosolyra húzódó arccal és energetizálva jöttünk volna ki. Az idei sem ilyen. De a világban történt kegyetlenségeket, háborúkat, nyomort, klímaválságot, mélyszegénységet és az ember által okozott pusztítást nem is lehet boldogan elmesélni. Az idei tárlaton 4066 fotóriporter 64 823 fotójából választotta ki a zsűri azt a 138 képet, amit október 30-ig láthatunk a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Belépve a kiállítótérbe rögtön megakadt a szemünk és hosszú perceket töltöttünk el egy afrikai nőt ábrázoló kép előtt, aki lehunyt szemmel sír. Ez a fotó már akkor képes volt megérinteni és különféle érzelmeket kiváltani belőlünk, amikor még nem olvastuk el a hozzátartozó történetet. Sodiq Adelakun Adekola, az Agence France-Presse fotósa egy nigériai anyát örökített meg, miután lányait az éjszaka közepén több mint 200 iskolatársukkal együtt elrabolták a faluból. A történet analóg az első tömeges rablással, amikor 2014 áprilisában keresztény diáklányokat vittek el egy állami gimnáziumból a Boko Haram tagjai. Az iszlamista csoportok erős jelenléte évek óta probléma Északkelet-Nigériában, és ahogy a fotó története is bemutatja, szinte mindennapos a kiskorú lányok elrablása, hogy munkára vagy házasságra kényszerítsék őket.
Nem véletlen, hogy kiemeltünk egy ilyen történetet: a World Press Photo célja megmutatni mindazt, ami noha nem mellettünk zajlik és nem a mindennapjaink része, mégis létezik. A háborúk, az emberrablások, a kényszermunka, a szegénység, az éhezés – felsorolni is lehetetlen azt a mennyiségű szenvedést és nehézséget, ami a világban zajlik, és amiről mi nemcsak keveset tudunk, de sok esetben felfogni is alig bírjuk.
Amellett, hogy szembesít minket a kegyetlenséggel, még egy fontos üzenete van: a sajtószabadság. A kiállított képek sem készülhettek volna el, ha ez végleg megszűnne – számtalan országban létezik a cenzúra, ami sokszor a végletekben ölt testet. A tárlaton is olvashattuk, hogy 2021-ben 46 újságírót öltek meg, míg 488-at börtönöztek be, miközben a munkájukat végezték.
A Nemzeti Múzeumban kiállított fotók között is akad olyan, ahol a fotográfus nem vállalhatja fel a nevét, mert az akár az életébe is kerülhet. 2021 februárjában indultak el a tüntetések a katonai puccs ellen Mianmarban, azonban az eseményekről tudósító újságírókat és fotóriportereket a hatóság bántalmazta, többeket letartóztatott, három újságírót pedig megöltek.
A hangsúly idén sok esetben nem a pillanatokon, hanem a hosszú távú munkákon és a bemutatott történeteken van. Ezek megörökítéséhez a fotósoknak gyakran a legellenségesebb környezetben, dacolva a veszéllyel, életüket kockáztatva kellett helytállniuk. Az erős történetek a 24 nyertes kép mögött is ott vannak. Az év sajtófotóján vörös ruhák függnek az út melletti kereszteken, ezzel emlékezve a brit columbiai őslakos gyerekekre, akik a helyi indián iskolában haltak meg. A 215 jelöletlen kereszt nemcsak a lemészárolt gyerekekre, de arra a 150 000 tanulóra is emlékeztetnek, akiket az asszimiláció „reményében” bentlakásos iskolába kényszerítettek, ahol fizikai és szexuális bántalmazásnak voltak kitéve. Az utolsó ilyen iskola 1996-ban zárt be, de a kegyetlen bánásmódba legalább négyezer gyerek halt bele.
Bármennyire nehéz is szembesülni a valósággal, fontos, hogy tudjunk arról, mi zajlik körülöttünk, hogy valamifajta gyógyírt találjunk a fájdalomra. A vizuális történetmesélés pedig ennek lehet az első lépése.
Ahogy az elmúlt négy évben, úgy idén is a Magyar Nemzeti Múzeum ad otthont a tárlatnak, ami idén is öt héten át lesz látogatható. A hollandiai World Press Photo Foundation 1955 óta szervezi a világ legjelentősebb pályázatát és annak nyomán a világ leglátogatottabb kiállítását, amely mindig az előző évet mutatja be 120 helyszínen. Szeptember 23. és október 30. között érdemes lesz a kísérő kiállításokra is figyelni, ezek között lesz Radisics Milán Lábnyomunk, az ember hatása bolygónkra című tárlata és a Hamu és Gyémánt magazin 10 ikonikus fotója a hazai kulturális szcéna meghatározó alakjairól.
