We Love Budapest: Az átlagember számára léteznek olyan szakmák – ilyen a mentőzés is –, amiket idealizál és piedesztálra emel. Ha azt mondjuk, mentő, ő azt válaszolja, hogy Mágenheim doktor. De a helyzet ennél sokkal árnyaltabb lehet, belülről, mentősként mindenképpen. Te hogyan tekintesz a saját hivatásodra?
Bódi Georgina: Nagyon sokszínű, és ezért is választottam magamnak. A mentőknél nem tudod előre, hogy mi lesz az aznapi menetrend, mindig más életkörülményekkel, emberekkel és helyzetekkel találkozol. Szerintem mentőnek lenni egyszerre nagyon nehéz, gyönyörű, összetett és sokrétű hivatás. Az egy dolog, hogy az elméletet, a munka betegellátásrészét megtanulod, de ott van még a gyakorlat is, amikor élesben benne vagy egy-egy helyzetben. Nagyon kell ismerni önmagadat, legalább annyira, mint amit az iskolában megtanulsz a betegségekről meg az emberi testről, hogy aztán ne pánikolj be például egy nagyobb, többsérültes balesetnél, hanem nyugodt maradj, és így kezdj el a sérültekkel foglalkozni. Fő a nyugalom!
WLB: Mi alapján lesz valakiből mentős? Neked például mi volt a motivációd: egy meghatározó személyes élmény, családi hagyomány vagy az átlagosnál nagyobb empátia?
B. G.: Az én esetemben ez a családra vezethető vissza. A keresztapám Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében kocsizik. Nagyjából 12-13 éves koromtól folyamatosan kérdezgettem a munkájáról: milyen baleseteknél volt, mennyire volt csúnya az eset, és hasonlók. Emellett az is fontos motiváció volt, hogy mindig is nagyon szerettem az anatómiát. Az pedig, hogy segíteni akarok az embereken, az ebben a szakmában alapvető fontosságú. Meg persze az is benne volt a döntésemben, hogy nem szeretem az egysíkúságot, és a mentőknél, amikor felveszed a 24 órás szolgálatot, sosem tudod előre, hogy aznap milyen feladatokat kapsz, kihez fogsz kimenni, és hogy mivel kell szembenézned.
WLB: Milyen tulajdonságokra van szükség ahhoz, hogy valakiből mentős, pontosabban jó mentős legyen?
B. G.: Az empátia alap, mert nagyon sokféle emberrel és helyzettel találkozunk. Szükséges, hogy talpraesett és határozott légy. Az sem árt, ha az átlagnál lelkileg erősebb alkat vagy, mert van, hogy sokkoló látvány fogad a helyszínen. Sajnos benne van a pakliban, hogy ilyesmivel is találkozunk. Nagyon fontos a türelem is. Ha valaki alapvetően nem türelmes, az is hamar megtanulja, mert másképp nem megy. Minden ember másképp reagál egy olyan helyzetre, amikor a mentők segítségére szorul, így fontos felmérni, kinek mire van szüksége, és hogy ő is azt érezze, te pontosan érted a problémáját. Ehhez rengeteg tapasztalat, empátia és türelem kell, amit az évek alatt élesben lehet a legjobban megtanulni. Magamon is érzem, ahogy telik az idő, egyre többet tanulok ezen a téren is.
WLB: A mentőzés egykor férfiszakmának számított, ami mára megváltozott, te vagy rá az (egyik) élő példa. De létezik még olyan pozíció, amit nők nem tölthetnek be?
B. G.: Mentőápoló nagyon sokáig nem lehetett nő, ez 2017 körül változott meg. A gépkocsivezetők sem lehettek lányok, de már ez sincs így. Mentőtisztek, -orvosok viszont a kezdetektől fogva lehettek nők is. Ez azért nem volt véletlen, hiszen a mentőmunka során adódnak olyan helyzetek, amikor számítanak a fizikai adottságok is, gondoljunk a betegmozgatásra, a hordágy cipelésére vagy akár agresszív betegek ellátására. Én most mentőápoló vagyok, de mellette a Semmelweis Egyetem mentőtiszti szakát végzem, és remélem, az is lesz belőlem: mentőtiszt.
WLB: Most milyen arányban dolgoznak nők és férfiak a mentősök között?
B. G.: 8500-an dolgozunk az Országos Mentőszolgálatnál, ebből országosan közel 1200 a női munkavállaló, amiben az irodai dolgozók is benne vannak. Mi az állomásunkon 61 mentődolgozóból 10-en vagyunk nők, 5 mentőtiszt és 5 mentőápoló. Budapesten és a nagyobb városokban több a női alkalmazott, ugyanakkor vannak még olyan állomások is, ahol nincs női mentődolgozó.
WLB: A mentőre nagyon szigorú hierarchia, szinte katonás rend jellemző: pontosan be kell tartani az utasításokat, gyorsnak kell lenni, és nincs felesleges visszakérdezés, különben az egész nem működik. Nehéz volt ezt megszokni?
B. G.: Azt talán nehezebb volt megszokni, hogy bekerültem egy olyan közegbe, ahol korábban kizárólag férfiak dolgoztak. Azt, hogy itt szigorúság, fegyelem és rend van alapvetően, azt kevésbé kellett megszokni, elvégre rajtunk gyakran egy vagy akár több emberi élet is múlik. Itt nem lehet poénkodni vagy könnyelműsködni. Figyelni kell, hogyan csinálják azok, akik régebb óta mentőznek, és tanulni kell tőlük.
WLB: Egy mentős átlagos napja – ilyen talán nem is létezik. De biztos vannak üres órák, amikor nem történik semmi. Olyankor mit csináltok? Látom, van itt egy kosárpalánk…
B. G.: Általában nagyon kevés az az idő, amit nem vonulással töltünk egy műszakban. Nem annyira kiszámítható, hogy mi történik egy huszonnégy órás szolgálatban, amiben általában vagyok. Van, hogy csak ötször megyünk ki helyszínre, de van, hogy tizenkétszer. Utóbbi esetben másra nem jut idő, előbbinél – ez a ritkább – viszont van idő két kivonulás között beszélgetni, mozogni, sportolni. Én ilyenkor általában tanulni szoktam.
WLB: Mi a leggyakoribb eset, amihez riasztanak benneteket?
B. G.: Gyakran fordul elő, hogy belgyógyászati esetekhez hívnak: stroke, mellkasi fájdalom vagy mostanában a nagy időjárás-változás miatt szívbetegekhez vagy szédüléses neurológiai tünetek miatt. Most nyár van, ezért vannak vizes eseteink is, de az ritkább. A nyári időszakban elmondható, hogy kevesebb autóbalesethez vonulunk, mint belgyógyászati esethez. Ez nem azt jelenti, hogy csökken a közlekedési balesetek száma, hanem azt, hogy a nyári hőség fokozott terhelést ró mindenkire, főleg a gyermekek, az idősek meg a szív- és érrendszeri megbetegedésben szenvedők szervezetére.
WLB: Az amerikai tévésorozatokban előszeretettel mutatják be a mentősök meg a hozzájuk köthető sürgősségi osztály világát. Ez alapján pedig úgy tűnik, mintha az életetek csupa extrém esetből állna. A való életben mennyire gyakran találkoztok bizarr vagy hajmeresztő esetekkel?
B. G.: Nagyon ritkán. Idén decemberben lesz három éve, hogy mentő vagyok, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor találkoztam olyan esettel, amilyeneket ezekben a sorozatokban mutatnak. Számomra azok a legdurvább esetek, amiken aztán még nagyon sokáig gondolkozik az ember, mert valamiért megviseli. Egyszer kint voltunk egy betegnél a lakásán. Megvizsgáltam, nagyon kommunikatív volt, még beszélgettünk is, de amikor levittük az autóba, hirtelen rohamosan romlani kezdett az állapota, és pillanatok alatt, előttem szállt el belőle az élet. Nem volt baleset, se horrorsérülések, se vér, de az, hogy egyik pillanatról a másikra meghalt a beteg, hogy szinte egy csettintésre megszűnt az élete – nem vesz többé levegőt, nincs keringése –, és hiába próbálunk meg mindent, nem tudunk segíteni, az mellbe vágja az embert.
WLB: Meg lehet ezt szokni? Hogyan lehet az ilyet feldolgozni? Mert nyilván megviseli az ember lelkét.
B. G.: Aki ezt a hivatást választja, annak már a legelején tudatosítania kell magában, hogy itt ilyen esetekkel is találkozni fog, sőt végig is fogja nézni. Egyszerűen meg kell tanulni ezeket a helyzeteket a helyükön kezelni. Így is előfordul, hogy egyik-másik eseten még két-három napot töpreng az ember, foglalkoztatja, de aztán el kell tudni engedni, mert úgy nem tudom rendesen ellátni a munkámat, a feladatokat, ha az összes beteg sorsát a szívemen viselem és magamra veszem. Azt lelkileg nem lehet bírni sokáig. Egyébként pedig van nálunk pszichológus, és ha nagyon megvisel valakit egy-egy eset, akkor hozzá lehet fordulni bizalommal, hogy segítsen a feldolgozásban. Szerencsére nekem még nem volt rá szükségem. Ugyanakkor meg hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy baleset nem viseli meg az embert, mert az is megviseli, engem kevésbé, talán azért, mert nagyon sokat jártam boncolásra a tanulmányaim miatt.
WLB: Evezzünk kellemesebb vizekre: fiatal, csinos nő vagy, aki nyilván szeret öltözködni, szereti a divatot, amikor viszont dolgozol, egy egyszerű egyenruhát viselsz, ugyanolyat, mint a többiek. Amikor először felvetted, gondolom, azonnal megnézted magad a tükörben. Meg kellett szokni?
B. G.: Persze hogy azonnal megnéztem magam a tükörben. Elég hamar megszoktam, sosem volt azzal problémám, hogy egyenruhát viselek. Bírtam a régit is, de az idei, új szettel meg nagyon elégedett vagyok, bár nyáron kicsit meleg, ugyanakkor elég kényelmes.
WLB: Hány fős személyzet szolgál egy autón?
B. G.: Ez attól függ, milyen mentőegységről –
mentőgépkocsiról, eset-/rohamkocsiról, mentőtiszti vagy mentőorvosi kocsiról –
beszélünk. A mentőgépkocsi kétszemélyes, egy mentőápoló és egy mentőgépkocsi-vezető alkotja a személyzetét, rendelkezik minden, az életmentéshez szükséges alapfelszereléssel, gyógyszerrel, oxigénpalackkal és félautomata defibrillátorral. Megtalálható benne minden olyan rögzítő eszköz, ami a sérült biztonságos szállításához szükséges. Az esetkocsin hárman, egy mentőápoló, egy mentőgépkocsi-vezető és egy mentőtiszt dolgozik. A mentőtisztnek köszönhetően magasabb szintű ellátást képesek nyújtani bármilyen megbetegedés vagy sérülés esetén. Felszereltsége kiegészül számos gyógyszerkészítménnyel, EKG-defibrillátor-egységgel, lélegeztetőgéppel, gyógyszeradagoló pumpával. A rohamkocsi személyzete ugyancsak három főből áll, az ápoló és a gépkocsivezető mellett (szak)orvos teljesít szolgálatot. Kompetenciájának megfelelően a legmagasabb szintű beavatkozások elvégzésére is jogosult, melyhez – az esetkocsihoz hasonlóan – minden szükséges felszerelés rendelkezésre áll. A mentőtiszti/mentőorvosi kocsi kétszemélyes, emelt szintű egység, amely azonban beteget nem tud szállítani, és emellett van néhány egyszemélyes mentőegységünk is, mint a mentőmotor.
WLB: Mi történik abban az esetben, ha például tömegkarambol történik, és több autó is a helyszínre vonul? Melyik autó ilyenkor a főnök?
B. G.: Hagyományosan a legmagasabb szintű mentőegység vezetője a főnök, például ha riasztanak egy esetkocsit és vele tart két mentőgépkocsi is, akkor az esetkocsi mentőtisztje irányít, mivel azonban egy ilyen kárhely szervezése főként logisztikai feladat, egyre többször fordulhat elő, hogy megfelelő képzettség után mentőápoló vagy gépkocsivezető is betöltheti ezt a szerepet.
WLB: Abszurd lesz a kérdés, de létezik nálatok olyan, hogy „kedvenc eset”? Olyan, amit jobban szeretsz, mint a többit?
B. G.: Kedvenc esettípus nem létezik, de azt nagyon szeretem, amikor a szakmai hozzáértés érvényesül, amikor hasznosítani tudom a való életben, a gyakorlatban mindazt a tudást, amit elsajátítottam. Ebből a szempontból mindegy is, hogy kihez vagy milyen esethez (stroke, infarktus, baleset) megyek ki.
WLB: Létezik olyan eset, amikor nem tudod hasznosítani a tudásodat?
B. G.: Sajnos van. Olyan esetekhez is hívnak, ahol kiderül, hogy teljesen felesleges volt hozzánk fordulni. Például amikor éjjel kettőkor kihívnak egy fogfájás miatt, mert ilyen is volt már, csak hát én nem vagyok fogorvos, a mentőt meg ugyan lehet hívni 24 órában, de nem fogászati ügyelet vagyunk.
WLB: Említettük már, hogy körbeleng benneteket egyfajta hőskultusz meg idealizálás az átlagemberek részéről. Ez inkább fárasztó, vagy pont hogy jólesik?
B. G.: Pozitív, ha valaki így vélekedik rólunk, de én azt gondolom, hogy nem vagyunk hősök, csak végezzük a munkánkat. Ezért tanultunk, ezért jöttünk ide dolgozni. Mi is, ahogy mindenki más, tesszük a dolgunkat, azt, amihez a legjobban értünk. Jobb a szerénység, úgy jobban is teljesítünk. A családom, a barátaim nagyon büszkék rám, mert tudják, hogy mennyi tanulással és lemondással jár az, amit csinálok, és hogy a döntéseimen emberi életek múlhatnak, ami pedig nagy felelősség. Az meg némiképp vicces, hogy amikor megismerek egy-egy új embert, és megtudja rólam, hogy mentős vagyok, azonnal egy hatalmas csodaként kezd el engem kezelni, és azt akarja, hogy meséljek, lehetőleg Vészhelyzet-szerű dolgokat, amiben a vér is fontos szerephez jut. Aztán persze felvilágosítom, hogy ebben a munkában pont nem ez a lényeg.
