A Culinary Institute of Europe-ban most megtekinthető rövid, Anemoia – Nosztalgia egy sosem volt idő után című kiállításán Kovács Lehel 2018-ban készült fagylaltos sorozatát nézhetjük meg. A sorozat tulajdonképpen a nyár boldogságát önti formába, a kissé szürreális megfogalmazás miatt pedig olyan különlegességekkel is találkozhatunk, mint az űrfagyi és a 100 gombócos fagylalt. A tárlat megnyitóján, a Culinary Institute-nak hála, Kiss Krisztián cukrászséf által megálmodott, a művekhez passzoló különleges, jéghideg finomságok társaságában azon a kissé ironikus kérdésen is elgondolkozhattunk, hogy vajon miért egy olyan nyalánksághoz kapcsoljuk a boldogság érzését, amelynél kétségtelenül vannak táplálóbbak és vitamindúsabbak. Egyáltalán hogyan dolgozik egy illusztrátor, és hogyan tud eljutni a New York Timeshoz? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Leheltől.

We Love Budapest: Ha jól tudom, nem budapesti vagy, hanem Erdélyben születtél, de már 16 éves korod óta itt élsz. Úgy tűnik, fontos számodra a város és az ebben való létezés, a legtöbb megrendelőd viszont külföldről érkezik. Mit jelent számodra Budapest, miért döntöttél úgy, hogy itt fogsz élni?

Kovács Lehel: Mivel tizenöt vagy tizenhat éve szabadúszóként dolgozom, és az ügyfeleim szinte 99 százalékban külföldiek, még a saját ismerőseim is elbizonytalanodnak sokszor, és rákérdeznek, hogy Berlinben élek-e. 20 évvel ezelőtt még fogta az ember a mappáját és elment Magyarországról, ha külföldi megrendelőkre vágyott, most már nincs szükség erre, neten keresztül simán lehet dolgozni. A munkámban egyébként eléggé markánsan megjelenik egyfajta kelet-európai szemlélet, meg ugye a gyerekkorom, az akkori emlékek is inspirálnak, akár ügyfeleknek, akár saját magam számára dolgozom. 

WLB: A stílusod kapcsán többször emlegetik az „álretró” és a „gyermek-pop-art” kifejezéseket. Kapcsolódik ez ahhoz a sajátos kelet-európai szemlélethez, amit említettél?

K. L.: Nekem Budapest az otthonom, itt élek. Van egy sajátos ironikus-nosztalgikus látásmód, ami szerintem nagyon jellemző rám, egyfajta keserédes, szatirikus hozzáállás. A város és egyes élethelyzetek, amikben voltam, tulajdonképpen errefelé irányították az érdeklődésemet, lehet, hogy ez izgalmas és különlegesnek tűnik külföldről.

WLB: Voltak eddig is jellegzetes, a budapesti élettel kapcsolatos projektjeid. Klasszikus budapesti helyszínek vagy éppen Kelet-Európában vagy a városi kultúrában általános épülettípusok is megjelennek nálad. Mi az, amit még szívesen megrajzolnál Budapestből?

K. L.: Igen, volt már közös projektem a BP Shoppal, ahol pólókhoz, különböző ruhadarabokhoz készítettem illusztrációkat fővárosi helyszínekről, a Budapest Szuvenír posztershop számára pedig posztereket, képeslapokat rajzoltam például a Bazilikáról és a Margitszigetről, több magyar újságnak készítek illusztrációkat, sőt, a Bëlga legutóbbi lemezborítóját is én terveztem. A posztershop számára az egyik munkánál a Bazilika keresztjét egy teljesen univerzális szimbólumra, szívre cseréltem. Érdekes lenne egy sorozat, ahol hasonló, általános jelképeket kicsit más tartalmúra cserélünk le. Például a 80-as években még sok helyen látni lehetett a vörös csillagot uszodákon, középületeken, ezzel a jelképpel is érdekes lehet ilyen szempontból foglalkozni. Volt pár ilyen képem, de utána nem folytattam a sorozatot.

WLB: Említettél saját projekteket és olyanokat is, amelyeket nagyobb megrendelők számára készítettél. Hogyan érvényesül a saját stílusod, amikor nagyobb ügyfeleknek dolgozol?

K. L.: A munkáim 90 százaléka megrendelésre készül, ilyen esetben általában van egy art director, akivel nekem közvetlenül együtt kell dolgozni, ő sok esetben olyan irányba kalauzol, amit magamtól nem biztos, hogy követnék, ugyanakkor nyilván a saját hangomat is bele kell vinnem a feladatba. Nyilván azért is lehet jó egy saját projekt, mert nincs ilyen jellegű kötöttség.

WLB: Ez a típusú szabadság inkább megijeszt vagy inspirál?

K. L.: Nagyon változóak a projektek, nyilván az emberek csak azokat a munkáimat látják, amiket én már vállalhatónak tartok. Változó, hogy melyik megrendelővel hogyan tudok együtt dolgozni, ki mennyire szól bele a munkámba. Ugyanakkor azt tudni kell, hogy az eredeti szakmám kirakatrendező, utána pedig grafikusként dolgoztam. Ennek során abból lett elegem, hogy nagyon beleszóltak a munkámba, folyton meg akarták mondani, hogy mit csináljak. Ugyan továbbra is alkalmazott műfajról beszélünk, de az illusztráció azért menekülés is ebből a helyzetből. Sokkal nagyobb szabadságot adnak az ügyfelek, mert látják, hogy van egy stílusom, abban dolgozom, hagynak kibontakozni jobb esetben. Ritkán van az, hogy annyira sarokba szorítanak, hogy csak arra várok, hogy befejezzük a munkát, legyen végre kész.

WLB: Rengeteg izgalmas megrendelővel dolgozol együtt, köztük a legnagyobbakkal. A New York Times, a The New Yorker, a Rolling Stone magazin, a Guardian, illetve a Los Angeles Times is rendelt már tőled illusztrációt. Hogyan lehet eljutni hozzájuk?

K. L.: Ez tulajdonképpen a karrierem legnagyobb szerencséje vagy szerencsés sorsszerűsége volt. Itthon elsősorban könyveket lehet illusztrálni, nekem ez nem volt elsődleges célom, ezért elkezdtem nézelődni, gondolkozni, hogyan lehet eljutni topmagazinokhoz. Az első szembejövő támpont az volt, hogy vannak illusztrátorügynökségek külföldön, akikhez be lehet kerülni. Nagyjából úgy működnek, mint egy modellügynökség, az illusztrátoroknak van náluk egy portfóliója. Egy berlini ügynökségnek elküldtem pár munkámat. Ők 2006-ban indultak, én 2007-ben kezdtem, és pont beleillettem az elképzelésükbe, visszaírtak, összejött. Én pedig meg voltam döbbenve, mert már akkor világsztár illusztrátorokkal dolgoztak együtt. Sosem mertem megkérdezni őket, hogyan esett rám a választás, de lényegében azóta is tart az együttműködés. Bizonyos területen képviselnek, elsősorban Németországban, Ausztriában és Svájcban. Kezdő illusztrátorként nagyon nagy segítség, hogyha van egy ügynökség, aki a számlázástól kezdve a szerződéseken keresztül mindent intéz.

WLB: Miben tudnak neked segíteni a technikai dolgokon kívül?

K. L.: A német piacot például sokkal nehezebb innen megismerni, mint, mondjuk, az amerikait, mert olyan kis kiadványok, magazinok, kiadók is vannak, amiket nehéz megtalálni a neten. Ellenben, mondjuk, egy amerikai magazint bárhol meg lehet találni, az elérhetőségeikkel együtt.

WLB: Említetted, hogy grafikusként is dolgoztál sokáig. Sokan nem tudják, mi a különbség a két szakma, a grafikus és az illusztrátor között. Te hogyan fogalmaznád ezt meg?

K. L.: Itthon valóban nagyon egybemosódik a két fogalom. Tíz éve harcolok azzal, hogy illusztrátor vagyok, és nem grafikus. Azért olyan hatalmas különbség nincs. Én úgy határozom meg, hogy a grafikus alkalmazott műfajban dolgozik, ellentétben a képzőművésszel, az illusztrátor pedig valahol a kettő között helyezkedik el. Az egyéniségétől függ, hogy melyikhez áll közelebb, meg attól is, hogy mennyire tud kialakítani saját hangot és ezzel együtt alkalmazkodni az ügyfél igényeihez is.

WLB: A kiállításon saját projekteddel találkozhatunk. Miért pont fagylaltokkal kezdtél foglalkozni?

K. L.: Mivel kirakatrendezőként és grafikusként a reklám világából jövök, a legtöbb munkám harsány és figyelemfelkeltő. Van egy ilyen kifejezés, hogy blikkfangosnak kell lennie. Lényegében ezek a fagyis képek is ilyen formai kísérletek. Az volt a célom, hogy aki rájuk néz, azt boldogság fogja el. Tág koncepciót szerettem volna, és nem túl nagy gondolatokat, hiszen nem vagyok képzőművész. Sok bennük a játékos asszociáció is, úgy néznek ki a képeim, mint a fagyik, de ha jobban megnézzük őket, világosan látszik, hogy nincs is ilyen fagylalt. Technikájukban is jellemző ez a fajta kettősség, printeket látunk, amelyek sok esetben szitanyomatnak tűnnek. Alapvetően ez nagyon jellemző a stílusomra, valósághűnek tűnik, jobban megnézve azonban észrevehetjük az apró eltéréseket.

Weboldal

A kiállítás személyesen június 13-ig tekinthető meg, előzetes telefonos egyeztetés alapján (06 30 570 0696), továbbá az eatartcollection.com oldalon lehet megtekinteni és megvásárolni az összes képet. 

Címkék

Elérhetőségek

Culinary Institute of Europe 1088 Budapest, Bródy Sándor utca 44.