A betárcsázós internet hangja biztos, hogy mindenkinek eszébe jut, ha visszagondol a 90-es évekre, de a Tamagocsi-lázat, Az oroszlánkirály okozta traumát, a „boy bandeket” és a Scooter-mániát se felejtsük el. Aki nem a gyerekkorát töltötte ezekben az években, annak olyan történetekkel egészül ki az emlékezete, mint az Aranykéz utcai gyilkosság, a kultikus éjszakai bárok és underground klubok meg persze az állandó szlogen, hogy utolérjük Ausztriát. A hosszúlépés. járunk? legújabb sétáján nosztalgiáztunk a korszak emlékezetes helyszínein, ellátogattunk a Fidesz első irodájához, és elmerengtünk azon, hogy mi maradt a rendszerváltás eufóriájából.
Mindig van valamilyen téma, ami alapján újra felfedezhetjük a várost, legyen szó építészeti stílusokról, irodalomról, titkos zugokról vagy éppen emlékezetes korszakokról. A rendszerváltás utáni eufória, a szabadság szele és a Nyugat egy kicsit megbolondította a várost, de mi minden történt a legendás 90-es években, ahol a Scooter és az underground, a szegénység és a gazdagság egyszerre létezett? Az Álmainkban Ausztria visszainteget sétán egészen 1989 szilveszteréig mentünk vissza az időben, hogy az egykori Tilos az Á elől elinduljunk a jelenbe.
A Mikszáth tér és környéke már a 80-as években is a hazai éjszakai élet egyik fontos helyszíne volt, ez a 90-es évekre sem szűnt meg, így nem véletlen, hogy a korszak legendás szórakozóhelye, a Tilos az Á is itt nyitotta meg kapuját. Az 1989. szilveszter éjszakáján nyílt helyen még Frank Zappa is részt vett egy zártkörű bulin, ami annak ellenére, hogy egy csúcspillanat kellett volna hogy legyen a Tilos életében, sétavezetőnk elmondása szerint sokkal inkább egy rossz élményként maradt meg a közönségben. A helyén ma a Tilos a tilos van, a 90-es évek lendületére pedig egy akkori falfestmény emlékeztet.
Utunk innen a Kálvin téri aluljáróba vezetett, mert annak ellenére, hogy a 90-es évek elején megütött minket a nyugati boldogság, a szocialista államrend széthullásával nagyon is érzékelhetővé vált a társadalmi egyenlőtlenség, vagyis a szegény emberek hirtelen az utcára kerültek, és a pályaudvarokon, aluljárókban kerestek menedéket. Mivel a társadalom perifériáján élőket egészen a rendszerváltásig tulajdonképpen eldugta az állam az emberek elől, 1989 után hirtelen ott voltak mindenütt, ezt a helyzetet pedig mindenki szerette volna megoldani. Ekkor alakultak a karitatív szervezetek, és a korszak politikusai is rengeteget foglalkoztak a szegénység kérdésével – bár miután politikai erejük megszilárdult, hirtelen mindegyikük elfelejtette, hogy valaha is foglalkoztatta őket ez a téma.
A szegénység érdekes kontrasztja volt, amikor átsétáltunk a Bástya utca és a Kecskeméti utca sarkára, Vizoviczki László birodalmába, ahol a hírhedt Aphrodite Night Club is volt. Érdekes ez az V. kerület, már ami a bordélyok számát és a korrupciót illeti, ugyanis a 19. században is hasonlóan kétes ügyek folytak a környéken, mint a 90-es években. Az egykori klub előtt sétavezetőnk nemcsak a korrupciós ügyeket idézte fel, de arról is mesélt, hogyan vált Budapest a pornófilmgyártás nemzetközi központjává.
Az utcák között ide-oda kacskaringózva eljutottunk a Molnár utca 16. elé, ahonnan nagy reményekkel és ígéretekkel indult a lelkes fiatalokból álló párt, a Fiatal Demokraták Szövetsége, vagyis a Fidesz. Itt megtudtuk azt is, hogy híressé vált plakátjuk teljesen random történet: egy szimpatizáns készített egy képet, ezt bevitte a Fidesz irodájába, akiknek annyira megtetszett, hogy gyorsan ki is nyomták vagy ötezer példányban.
Az Aranykéz utcáról a mai napig sokaknak a robbantás ugrik be, még akkor is, ha 1998-ban még csak gyerekek voltak. A pokolgépes merénylet nemcsak hatalmas ereje miatt rázta meg az embereket és került be a sajtóba, hanem azért is, mert civilek is életüket vesztették. Ha egy kicsit elfordulunk a Régi posta utca felé, akkor viszont az amerikai álom első megtestesülését, a McDonald’s-ot látjuk – igaz, ez a 90-es évek előtt nyitott, de ettől még nagyon is ehhez a korszakhoz tartozik. A Váci utca tőszomszédságban, a Régi posta utcában nyitó gyorséttermet 1988. április 29-én adták át, és már aznap hatalmas sorok álltak előtte – a korabeli tudósítások szerint az első nap rekordforgalmat bonyolítottak a tízezer vendéggel.
A sétán azt is megtudtuk, hogy a fiúbandák, a tinglitangli popzene elterjedését meg az örökös Scooter-mániát leginkább a német zeneipar uralmának „köszönhetjük”, míg a britpop és az alternatív zenekarok egészen a Petőfi Rádió 2007-es indulásáig csak szűk körben kaptak itthon teret. De az is kiderült, hogy bár a 90-es évek szlogenje volt Ausztria utolérése, a mai napig nem sikerült megközelítenünk.
Ha ti is szívesen részt vennétek a hosszúlépés. járunk? Álmainkban Ausztria visszainteget sétáján, itt tudtok jelentkezni.
