Weiss Manfréd az ország legnagyobb iparvállalatát építette fel, neve örökre összefonódott a Csepel Művekkel, ami nem egyszerűen egy gyár volt számára, hanem szerelem is, olyannyira, hogy amikor államosították az acélművet, öngyilkos akart lenni. Alakját már saját korában is legendák lengték körül, nemesi címe miatt sok támadás érte, egyszer még a gyára felgyújtásával is megfenyegették, de rengeteget adakozott, támogatta a munkásait és ontotta magából a szabadalmakat – sőt a Globus-gyár elődjét is ő alapította bátyjával.

A XIX. századi Pesten valóságos gyárforradalom jött létre, egymás után emelkedtek ki a földből a füstölő kémények, beindult a termelés, a munkások szakadatlanul dolgoztak a malmokban és a gyárakban, például dohány-, selyem- vagy gázgyárakban. Ebben az időszakban olyan nevek váltak híressé, mint Goldberger, Ganz, Dreher vagy éppen 

Weiss Manfréd, akit leginkább a Csepel Művek miatt emlegetünk a mai napig.

Weiss Manfréd, akit leginkább a Csepel Művek miatt emlegetünk a mai napig.

A családi legendárium szerint már a Weiss fivérek nagyapja is kisiparosként dolgozott, bár nem nagyvárosi üzemtulajdonosként, hanem falusi pipakészítőként, aki Csehországból vándorolt Magyarországra, és noha az apjuk továbbvitte az iparoséletmódot, a családot a két unoka, Berthold és Manfréd tette világhíressé. Mivel vállalkozó tőkések voltak, így a vagyonukra sem örökség révén tettek szert, hanem a vállalkozásaik sajátos finanszírozásával – számtalanszor előfordult, hogy nem egyféle terméket gyártottak, hanem több mindennel kísérleteztek, így a gazdasági válságokat is túlélték.

Ahogy minden mesterséget tanuló diák, úgy Manfréd is vándorútra indult, miután elvégezte Pesten a kereskedelmi akadémiát, és egy hamburgi gyarmatáru-nagykereskedésben töltötte inaséveit. Üzleti érzéke már itt kibontakozott, mert hamarosan a vállalat cégvezetője lett, innen csak apja halála miatt tért haza, hogy bátyjával, Bertholddal együtt átvegye a Weiss-üzletek igazgatását.

Kezdetben a szülők híres cseh szilvalekvár-kereskedését egészítették ki terménykereskedéssel, de már ekkor beindult náluk a több lábon állás és a tőkefelhalmozás – ezt a szemléletet Manfréd hozta a családba. Részvényesek voltak több malomban is – Erzsébet Gőzmalom, Királyi Gőzmalom, Concordia –, rengeteg ingatlanuk és beépítetlen telkük volt az Alsó-Duna soron (a pesti Duna-part egy része), át a Csepeli rakpartig.

Manfréd üzleti stratégiája az volt, hogy megtalálja azt az egy terméket, amivel nem egyszerűen csak betörhet a piacra, de egyeduralkodóvá válhat, 

Manfréd üzleti stratégiája az volt, hogy megtalálja azt az egy terméket, amivel nem egyszerűen csak betörhet a piacra, de egyeduralkodóvá válhat, 

így 1882 decemberében megalapította bátyjával az első hazai konzervgyárat, ahol „szelencében eltartható” húskonzerveket készítettek. Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyára a Lövölde téren épült fel, és természetesen folyamatosan bővítették, sőt, egy idő után már nemcsak konzervdobozokat, de húskonzerveket és gyalogsági töltényeket is gyártottak, utóbbival végleg bebetonozták magukat a hadsereg beszállítóinak körébe. Ha már a konzervgyárnál tartunk, akkor arról is érdemes tudni, hogy a ma ismert Globus márkanév megalapítása is hozzájuk köthető. Mivel mindig a hadseregnek próbáltak eleget tenni, kísérleteztek kávé-, leves- és zöldségkonzervekkel is, az első gulyáskonzervből Manfréd még Bécsbe is küldött mintát a közös hadügynek.

A töltények gyártása egészen addig folytatódott a húsáruüzemben, amíg egy súlyos baleset nem történt és a hatóság betiltotta, hogy közös gyárban működjön a két teljesen különböző iparág, úgyhogy Manfrédéknak egy olyan helyet kellett keresniük, ahol sem a dolgozók, sem a lakosság épségét nem veszélyeztetik, így találták meg az akkor még eléggé lakatlan Csepelt. A költözés több szempontból is meghatározó volt: egyrészt rohamosan fejlődtek, Weiss Manfréd egyre több találmányt szabadalmaztatott, mint például a töltényhüvelyek lőporral való töltésére szolgáló gép, de ekkor vált ki a cégből Berthold is, így a XIX. század végi felemelkedés és egyeduralom egyértelműen Manfréd kemény munkája volt.

Manfréd mindig kettővel előrébb járt, mint gyáriparostársai, vagy ahogy a történelem alakult, így már az I. világháború kitörése előtt átállt a hadsereg kiszolgálására. Emiatt negatív megjegyzéseket is kapott bőven, sőt, ismeretlenek azzal is megfenyegették, hogy felgyújtják a gyárát. A haderő igényeihez alkalmazkodva kezdte el a tábori sütőkemence, majd a tábori konyha gyártását, ezeket pedig Magyarországon kívül a szomszédos országokban is szabadalmaztatta, csak hogy minél szélesebb körben kapjon megrendeléseket. 

„Weiss Manfréd sorozatosan bizonyította kivételes gazdasági képességeit, az alapkérdés az maradt számára, hogy mit lehet eladni, és hol, ennek során egyetlen lehetőséget sem hagyott kihasználatlanul. A kockázatot, az átmeneti nehézségeket tudatosan vállalta, tetteivel mindig egy lépéssel megelőzte az adott helyzetet, így láthatatlanul maga is annak alakítójává vált” – olvasható a Történelmi Szemle egyik 1983-as számában.

„Weiss Manfréd sorozatosan bizonyította kivételes gazdasági képességeit, az alapkérdés az maradt számára, hogy mit lehet eladni, és hol, ennek során egyetlen lehetőséget sem hagyott kihasználatlanul. A kockázatot, az átmeneti nehézségeket tudatosan vállalta, tetteivel mindig egy lépéssel megelőzte az adott helyzetet, így láthatatlanul maga is annak alakítójává vált” – olvasható a Történelmi Szemle egyik 1983-as számában.

1892-ben egy ötholdas területen, kis faházas épületekben indult meg a csepeliWeiss Manfréd Acél- és Fémművek termelése , kezdetben 140 munkással – a többség nő volt –, ez 1896-ra már 400 főre emelkedett. Ekkorra az ország legnagyobb hadiüzemévé vált, egymás után épültek az új csarnokok, a kovácsműhely, az anyagvizsgáló, a víztorony, a kazánház és rengeteg raktárépület, de Manfréd számára nem volt megállás: saját acélbázist szeretett volna kiépíteni. Itt nehézségekbe ütközött, ugyanis veszélyeztette a diósgyőri állami vasmű érdekeit, így bármennyire próbálkozott is, nem kapott állami támogatást, holott titokban a kormányból is többen támogatták az ötletét. Végül a Rothschild család érdekeltségébe tartozó witkowitzi gyártól kapott muníciót, sőt még nagy kaliberű lövedékek gyártására is kapott megrendelést, a siker érdekében Weiss több helyről is elcsábította a munkaerőt, és ha kellett, még a vesztegetéstől sem riadt vissza.

Érdemeiért I. Ferenc József 1896-ban nemességet és a csepeli nemesi előnevet ajándékozta neki, bár a közvélemény rosszmájúan úgy gondolta, hogy megvásárolta magának a címet. Az 1901-es párizsi világkiállításon elért sikereiért megkapta a Vaskorona-rendet, majd a hadi felszerelés érdekében tett tevékenységéért a Ferenc József-rend középkeresztjét. Később felsőházi tag lett, 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért IV. Károly bárói címet adott neki.

Manfréd üzleti tevékenységéről még évekkel később is nagy elismeréssel írtak, üzletfelei között ott volt Dessewffy Aurél és Andrássy Gyula is. Gyárában eleinte mindenkit személyesen ismert, a szakmunkásainak szolgálati lakást adott, az átlagnál jobban megfizette őket, és még akkor is biztosította bérüket, amikor épp nem volt munka, persze ehhez máskor kemény munkát követelt. Támogatta a művelődésüket, kaszinót hozott létre, ahol könyvtár, színház- és mozielőadások, tanfolyamok, rajz-, írás- és olvasásoktatás is volt.

A közadakozástól sem riadt vissza, támogatta a Ludovika Akadémia tisztek képzését biztosító alapítványát, 1895-ben karácsonyi felruházási akciót hozott létre, ahol 800-1000 gyerek kapott téli meleg ruhát, de adott pénzt a messinai földrengés áldozatainak, a Magyar Vöröskeresztnek vásárolt egy röntgenautót, a felesége emlékére pedig megalapította a Weiss Alice Gyermekágyas Otthont, ahol a hadba vonultak és a menekültek szülés előtt álló feleségeit ingyenesen helyezte el. Hatalmas vagyona volt, 1917-ben az összes adója 34 millió korona volt, így nagyjából 400-500 milliós vagyont becsülnek neki. Miután felesége, Alice meghalt, élete minden percét a csepeli gyárnak szentelte, így amikor a Tanácsköztársaság idején államosították, öngyilkosságot kísérelt meg, mérget vett be, ám a munkások még időben rátaláltak, orvost hívtak, és kimosták a gyomrát. A család ekkor jobbnak látta Bécsbe vinni. Bár 1920-ban visszatért és még egyszer megpróbálta felvirágoztatni a gyárát, de az eredményt már nem élte meg, 1922-ben meghalt.

Felhasznált irodalom:

  • Kovács Vilmos: A Weiss Manfréd Lőszer-, Acél- és Fémművek Részvénytársaság fejlődése 1918-ig, Hadtörténeti Közlemények, 125. évfolyam, 2012, 3. szám
  • Fodor Veronika: A csepeli Weiss Manfréd konszern jótékonysági intézkedései az első világháború idején, Hadtörténelmi Közlemények, 128. évfolyam, 2015, 3. szám 
  • Ludwig Emil: Chorin – SS-szerződése, Magyar Nemzet, 2014. június, 77. évf., 149–176. szám
  • Varga László: Egy finánctőkés karrier. A Weiss-család és Weiss Manfréd, Történelmi szemle, 1983, 26. évfolyam, 1. szám

Címkék