Szeptember elején nyitott és még ezen a héten nézhető meg az a kiállítás, ami a hazai LMBTQ-közösség 1980 és 2010 közötti történetét dolgozza fel, elsősorban a szórakozó- és találkahelyekre és a meghatározó arcokra összpontosítva. Azt is fontos leszögezni a kiállítás kapcsán, hogy bár a fókuszban az említett 30 év áll, de egy gyorstalpalóval azt is elmondja, mi volt előtte. Nagyjából az 1800-as évek közepétől kábé napjainkig kapunk egy egész átfogó képet a hazai melegközösség történetéről.
A Bartók 1 Galériában szeptember 8-a óta tekinthető meg a Holnap hajnalig – Legendás meleg-szórakozóhelyek és meghatározó arcaik a közelmúltból címet viselő kiállítás, amely a Humen Fesztivál egyik programja, és egyfelől a hazai LMBTQ-közösségnek szól, másfelől pedig mindenki másnak is, aki elég nyitottan és megértéssel áll általában mindenhez az életben. Ilyen ember volt – a mindenki más kategóriába sorolható – Kertbeny Károly (1824–1882) újságíró, műfordító, könyvész, bibliográfus és biográfus, akinek a homoszexualitás és a heteroszexualitás szavakat is köszönhetjük. Bár ő maga nem volt meleg, de egy nagyon közeli barátja igen, aki az öngyilkosságba menekült a megbélyegzettség miatt. Kertbenyt az ő sorsa ösztönözte arra, hogy foglalkozni kezdjen a melegekkel és a jogaikkal, pontosabban a jogfosztottságukkal, merthogy akkoriban két férfi szerelmére még úgy tekintettek, mint „a természet elleni fajtalanságra”, és egytől öt évig tartó szabadságvesztés járt érte.
Kertbeny az 1860-as évektől kezdett a melegek ügyével foglalkozni, ám valódi változás csak 100 évvel később történt: ekkor törölték el a homoszexualitás általános büntethetőségét. Ettől persze még a társadalom véleménye nem változott meg, a nagy többség elutasító volt velük szemben. Ám az enyhülési folyamatot már nem tudták megállítani. Mire beköszöntött a 80-as évek, már viszonylagos szabadságról lehetett beszélni, voltak találka- és szórakozóhelyeik a melegeknek, bár eleinte még ezek nem voltak hivatalosan meleghelyek.
Az Egyetem Eszpresszóról azért mindenki tudta, hogy ha este megy oda, akkor csupa olyan emberrel találkozhat, aki ugyanolyan szexuális irányultságú, mint ő is. A 90-es években aztán tényleg beköszöntött a nagy szabadság, ami nagyjából az ezredfordulóig tartott. Megjelentek az érdek- és jogvédő csoportosulások, egyre több hely nyitott meg, és megszerveződtek a Budapest Pride előzményeinek mondható események, a Pink Piknik és a Meleg Büszkeség Napja. És bár mindig voltak, akik gyűlölték a melegeket és tiltakoztak ellenük, 2000-ig azért nem volt olyan rossz Magyarországon melegnek lenni.
A kiállítás, ami részben szöveges anyagokból, régi plakátokból, flyerekből, újságok borítóiból és rengeteg fotóból áll, az 1980 és 2010 közötti időszakról mesél elsősorban. A történeti áttekintés után, ami nagyjából a kiállítás első, kisebbik fele, a nagyobbik másodikban jönnek a legendás helyek – mint például a Capella, az Angyal, a Mystery, az Arizona (ami a Mai Manó Ház helyén volt), az Eklektika vagy az Action (ebben működött az első dark room) – meg az éjszakai élet legendái Desiré Dubounettől Lady Dömperen és a Trans X duón át Marlon Xtravaganzáig. Egy heteró számára szinte teljesen ismeretlen világ, ami azonban se nem harap, se nem bánt. Még van pár nap lehetőség arra, hogy a kiállítás segítségével – ami ráadásul ingyenes – megismerjük ezt a világot, de ha lemaradunk róla, az se akkora tragédia – az elfogadás, a megértés és a nyitottság elméletileg kiállítás nélkül is simán megy mindenkinek, mindössze elhatározás kérdése.
