120 elveszett film 120 év alatt – Nagylátószög kiállítás a 120 éves magyar filmről a Ludwigban

Akit érdekel a magyar filmművészet, az általában megelégszik annyival, hogy sok filmet ismer. Látta a klasszikusokat, a legfontosabb mozikat, a saját korából pedig naprakész. A Nagylátószög című Ludwig-kiállítás persze ennél jóval többet mutat, ezért is érdemes mindenkinek megnéznie, akit kicsit is érdekel a magyar film múltja, jelene és jövője – bár utóbbiról egyáltalán nem esik szó, nem is célja a kiállításnak. Inkább azt mondanánk, hogy minden olyan dolog szóba kerül, aminek egy kicsit is köze van ahhoz, ami film, magyar film. 

A kiállítás gerince a magyar film történetének kronológiai áttekintése, ami teremről teremre kanyarog a falakon sok képpel, filmekről és eseményekről szóló információkkal, tévéken és tableteken nézhető filmrészletekkel. 

Közben kapunk külön termet vagy falat a nemzetközi díjakról, a cenzúráról, a Balázs Béla Stúdióról, a külföldre távozott és ott többé-kevésbé új karriert építő magyar filmesekről, a filmtechnikáról, a gyártás folyamatáról, a mozi fejlődéséről, a filmarchívumról. Az egyik legizgalmasabb a bevezető része a kiállításnak, ami a magyarok és a mozgókép viszonyáról szól, mindarról, ami a film megszületéséig volt, a laterna magicától a vásári mutatványos képmutatókig.

A bevezető szakasz végén tudjuk meg azt is, hogy a film megszületésének úttörője egy magyar származású francia volt. A fiziológus, feltaláló és fényképész George Émile Joseph Demenÿ tanulni érkezett Párizsba, aztán ott is ragadt. A Collège de France orvostudományi karán végzett, és már tanulmányai alatt is a mozgás érdekelte a leginkább. 1882-ben szabadalmaztatta találmányát, a fonoszkópot, amihez a mozgások fázisairól készített képsorozatot, amit a szerkezet üvegfelületére helyezve, gyors egymásutánban vetített le, a végeredmény pedig a mozgás illúziója volt. Demenÿ újításai nagyban hozzájárultak a film megszületéséhez, az egyik Lumière fivér is találkozott vele, ő maga pedig a francia film egyik atyjával, Léon Gaumont-nal dolgozott együtt.

De nemcsak a film, hanem a legnagyobbnak és legmeghatározóbbnak tartott amerikai filmipar, Hollywood születésénél is több magyar bábáskodott, a századforduló környékén a szegénység és nyomor elől az Újvilágba menekülő, jórészt vidéki magyarok közül többen is kivették a részüket a később óriásokká váló filmes cégek megalapításából: Zucker Adolf a Paramount filmstúdióéból, William Fox (Fuchs Vilmos) pedig a 20th Century Foxéból. 

Nem véletlenül született meg a mondás, amit először gyerekkoromban, a 80-as években hallottam, hogy minden amerikai film stáblistáján szerepel legalább egy magyar név.

A magyar film 1957-től kezdve lett jól dokumentált, ekkor alakult meg a Magyar Színház- és Filmtudományi Intézet (ma: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum), bár Szőts István és Balázs Béla rendezők már közvetlenül a háború után is hangoztatták a szükségességét. Az 1901 és 1944 közötti hőskor, melynek első 30 éve volt a némafilm korszaka, világszínvonalú volt, műfajilag sokszínű és izgalmas, ennek ellenére sok filmnek nyoma veszett, összesen 120 alkotás kapcsán mindössze annyit tudunk, hogy valamikor léteztek. 

Bár a magyar filmesek aránylag hamar elkezdtek tevékenykedni, az első Magyarországon forgatott felvételek mégsem hazai mesterek kezéhez fűződnek, hanem egy francia operatőréhez. Charles Moisson a párizsi Lumière-cég munkatársaként 1896 májusának végén érkezett Budapestre, ahol június 1-jén rögzítette a Lánchíd pesti hídfője körüli mindennapos forgatagot. Az első magyar film, A táncz 5 évvel később kerül bemutatásra, aminek érdekessége, hogy két jelenetét – az egyikben Fedák Sári, a másikban Blaha Lujza szerepel – a premiervetítés után bő egy hónappal vették fel, úgyhogy ezeket csak a későbbi előadásokon lehetett megnézni.

A filmvetítésekhez bemutatóhely dukál, így a hazai mozi is hamar fejlődésnek indult. A kezdeti időkben a filmvetítéseket a vásári mutatványosok tartották, akik magyarázták is mindazt, amit a vásznon látni lehetett. Ez volt a sátormozik időszaka, ami azonban nem tartott sokáig – legalábbis Budapesten meg a nagyobb városokban. A fővárosban az első kőmozi, az Apollo a Blaha Lujza téren, a Corvin Áruház helyén nyitott meg 1906-ban. Az 500 fős mozi 1923-ig állt, aztán átkerült a Royal Szállóba, ahol még vagy 80 évig működött – a háborút követően Vörös Csillag néven.

A végére a cenzúrát hagytuk, ami sorra veszi a tiltás hazai történetét a Horthy-korszaktól napjainkig. Itt jó pár ismerős sztorival találkozhatunk, Az eltüsszentett birodalomtól kezdve a Bástyasétány hetvennégyen át A tanúig, a végén pedig azt a keserű tanulságot vonhatjuk le, hogy teljesen mindegy, hogy milyen rendszerben, jobbról vagy balról cenzúráztak, az indokok mindig ugyanazok voltak, vagy nagyon hasonlók. A legdöbbenetesebb és egyben legszomorúbb eset Manninger Jánosé. Ő 1944-ben készítette el Kétszer kettő című filmjét, amit többkörös vizsgálatok, tiltások és fellebbezések után végül dobozba parancsoltak azzal az indokkal, hogy a városi polgárságot túlságosan léhának állítja be, ami negatívan hat a közösségi érzés fejlődésére. 1945-ben újra elővették a filmet, azonban megint a tiltása mellett döntöttek, mert kiderült az időközben Nyugatra távozott főszereplő, Szilassy László szoros nyilas kapcsolata. Ezért Várkonyi Zoltánnal újraforgatták Szilassy jeleneteit, ezt követően pedig végre elhárult az akadály a film bemutatása elől. A kálváriája viszont még nem ért véget. Az 1946. februári bemutatóján a film nagyot bukott, Manninger János rendezőt pedig annyira letaglózta a hír, hogy a filmgyári irodájában öngyilkosságot követett el.