Másfél órányi hamisítatlan időutazást kínál a Ráth György-villában látható időszaki kiállítás, amely a szecesszió női divatját mutatja be. A dekadens szépségű öltözékeken keresztül a női szerepek és a társadalom változásait is nyomon követhetjük. A tárlat kicsi alapterületű, de a villa épülete, az állandó kiállítás és maga a környék olyan autentikus egységet alkot, hogy egy percre mindannyian századfordulós gavallérnak vagy művészien felfésült frizurával hódító kisasszonynak érezhetjük magunkat a boldog békeidők kellős közepén.
A közel 25 ezer darabot számláló textil- és viselettörténeti gyűjteménynek egyébként csak töredéke származik a századforduló környékéről, és ezeknek a tárgyaknak is nehézkes a kiállítása. A korabeli mosási, keményítési eljárások miatt ugyanis a viseletekben gyakran használt selyem idővel törni kezd, ezen pedig még korszerű restaurálási eljárásokkal sem igazán lehet segíteni. Érdemes tehát most elmenni és gyönyörködni ezekben a tünékeny és finom darabokban.
A tárlat egyébként csak akkor tűnik picikének, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a kiállítóterek küszöbén kezdődik. De inkább ne tegyünk így, hanem sétáljunk le a villáig a Városligeti fasoron, hagyjuk, hogy elringasson kicsit a hangulat, képzeljük ide azokat a hatalmas, öreg gesztenyefákat, amelyek éppen a századforduló környékén pompáztak legteljesebben. Mivel a környék kedvelt kocsizó- és korzóhely volt, ahol a hölgyek bemutathatták a legújabb ruhakölteményeket, természetesen őket is képzeljük a fák közé, ahogy tökéletesen befűzve, finom arcbőrükre sejtelmes árnyékot vető kalapban hódítanak. Aztán lépjünk be az 1901-ben az Iparművészeti Múzeum első igazgatója, Ráth György által megvásárolt és átalakíttatott múzeumként működő villába, csodáljuk meg az állandó kiállítás szecessziós tárgyait, haladjunk át az enteriőrökön.
Kétszobányi gyönyörűség
Ezek után pedig lépjünk be a kiállítótérbe, ahol két teremben csodálhatjuk a szecessziós viseleteket. Nemcsak szépségük miatt, hanem azért is érdemes megnézni ezeket az öltözékeket, mert jó képét adják a korabeli női szerepek változásának. Érdekes, hibrid időszak volt a századforduló, hiszen a hölgyek ugyan már tanulhattak (1896-tól felsőoktatásban is) és sportolhattak, de mindezt befűzve kellett tenniük, lehetőleg úgy, hogy csinosak legyenek, hiszen ezen aktivitások legfőbb célja az ismerkedés, a minél partiképesebb udvarló meghódítása volt. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha légies mozdulatokkal, csengő hangon kacagva szökellünk a teniszlabda után, nem akarunk kiizmosodva, megizzadva minden meccset megnyerni, és nem vágjuk például csapzott hajjal, szitkozódva a hálóba az ütőt, ha nem sikerül a szerva.
A hölgyekkel szembeni elvárások, úgy tűnik, mindig gyorsabban változtak, mint a nőideál. A dresszkód pedig szigorú volt: a nők megjelenése családjuk rangját, vagyoni helyzetét reprezentálta, és szigorú öltözködési normák határozták meg a mindennapjaikat is. Régen csak a munkásasszonyok barnultak le, így az úri hölgyek minden lehetséges eszközzel, malomkeréknyi kalappal, kesztyűvel, napernyővel, legyezővel védekeztek a barnaság és a meleg ellen, negyvenéves kor fölött pedig csak lila, szürke és fekete öltözékben jelenhetett meg egy erényes dáma. A fűző egészségtelenségéről szóló híradások amúgy éppen ebben az időszakban kezdtek el terjedni, egyelőre olyannyira zéró eredménnyel, hogy a divatot meghatározó, angolnaszerű, S vonalú sziluett éppen egy újfajta fűzőnek volt köszönhető.
A szecessziós pesti dáma egy napja
A szecessziós dáma napjai folytonos átöltözéssel teltek.
Rövid reggeli után a házi viseleteké volt a főszerep. Majd a nagyon drága belvárosba,
a Petőfi Sándor és a Váci utca környékére mehettünk volna divatcikkeinket
beszerezni. Az igazán tehetősek a Girardi Szalonba vagy Monaszterly és
Kuzmikhoz jártak, míg a módos középosztály a Kossuth Lajos utcai Holzert
látogatta, de az egész környéken egymást érték a szebbnél szebb alsóneműs-,
kalapos- és cipészboltok. Itt beszerzett
szettjeinket a Gerbeaud teraszán, a lóversenytér melletti korzókon vagy a
közkedvelt Margitszigeten mutogattuk volna irigykedő barátnőinknek. Mivel délutánunk
folyamatos sétával telik, állandóan rengeteg kiegészítő van nálunk, a
kesztyűtől a kalaptűig mindent magunkkal kell vinnünk, nehogy megszóljanak minket,
esetleg kifütyüljenek, mint azt a két hölgyet, akik 1911-ben csak biciklizéshez
használható, bő szoknyanadrágban jelentek meg a Kossuth Lajos utcában. A
délutánt esetleg sportolással is tölthettük
volna, de csak olyan intenzitással, hogy ne melegedjünk ki vagy váljunk
visszataszítóan izmossá. Az este a színházi és társasági eseményeké volt,
amelyekre természetesen másik öltözetben mentünk volna.
A kiállítás a hölgyek életéhez kapcsolódó legfontosabb helyszínek alapján rendezi el a viseleteket. Ezek közül a legizgalmasabbak közé tartoztak a nyári fürdőhelyek, ahol a fiatalabb generáció, de akár az egyes társadalmi osztályok is viszonylag könnyedén vegyülhettek egymással. Az első teremben lévő nappali viseletek közül egyből a rafinált fürdődresszek ötlenek szembe. A fehér madarakkal díszített, sötét színű darab például ritka huncutnak számított, hiszen nem volt ujja sem. Mellette, az átöltöző-strandkabinban, vállfán látható egy csipkével csodálatosan díszített ruha, amely ugyan az alapos tisztítás ellenére is kissé foltos, de csodás díszítésének értékeiből ez semmit sem von le.
A ruhák, zsebkendők és alsóneműk egyik legfontosabb eleme a csipke. A tárlaton hazai műhelyek termékeit, a Körmöcbányai Csipkeverő Iskola és a csetneki manufaktúra munkái mellett a Dékány Árpád rajztanár tervei alapján készült halasi varrott csipkét láthatjuk a jobb oldali pici vitrinben.
A teremben praktikus, külön mosható csipkeblúzzal, egyszerű fekete szoknyában, de csípőjét a biztonság kedvéért 70 centire befűzve megjelenik a dolgozó nő. Mellette pedig hófehér, könnyű anyagból készült ruhában, hatalmas legyezővel és kalappal máris a korzón érezhetjük magunkat egy igazi délutáni viselet láttán.
A második teremben estélyi viseleteket tekinthetünk meg. A finom kis táncrendek, fejdíszek, könyékig érő kesztyűk miniatűr világa után pár csodás ruhát láthatunk. Ezek az öltözetek egyértelműen a reprezentációt szolgálták, pontosan ki lehetett belőlük olvasni viselőjük korát, vagyoni helyzetét. Ja, és el ne felejtsük: rendkívül nagyvonalúan kezelték az ünnepi toalettek árát, amiről nem volt elegáns előre érdeklődni. Így lehetséges, hogy a kiállításon is szereplő könnyed, lágy esésű anyagához képest amúgy meglehetősen nehéz lila ruhát is tervező Girardi József a IV. Károly koronázási ünnepségére tervezett 163 női öltözet (köztük Zita királyné ruhája) árából komplett bérpalotát vett az Apponyi téren. Egy báli szezon alatt amúgy 6-8 eseményen vettek részt a hölgyek, és minden bálra új ruha dukált.
A másik itt kiállított esti viselet Mariano Fortuny Delphos ruhája, amelyet egy akkoriban fellelt antik szobor ihletett, a gazdag redőzet és a rafinált szabás pedig nagyon modern módon a fűző nélküli női test szépségét igyekezett kiemelni. A kezdetben házi ruhaként hordott viseletnek egy 1910-es években készült változatát láthatjuk a tárlaton, amelyet a korszak egyik legszebb asszonya, Zichy Klára viselt. A hölgy kék szeme, ragyogó, vörös haja művészeti alkotások ihletője lett, ő pedig unalmas férje mellett igazi divatikonná nőtte ki magát. Fotóját és egy kimonóját az állandó kiállításban is megtaláljuk.
Érdemes tehát ellátogatni a Ráth György-villába, hiszen amellett, hogy egy pillanatra bálkirálynőnek érezhetjük magunkat, jót lassulhatunk a boldog békeidők világában, és izgalmas társadalmi folyamatokba is betekintést nyerhetünk. A kiállítás augusztus 15-ig tekinthető meg.
