Június legvégén hiánypótló kiállítással lepett meg bennünket a Kiscelli Múzeum. A Molnár Álmos és Perényi Roland kurátorok által összeállított, Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások. Budapest csatornázásának kultúrtörténete című kiállítás szeptember 26-ig tekinthető meg. A címben foglalt kérdések mellett még sok egyéb másra is választ kapunk, például arra, hogy a sötét középkor valóban olyan sötét volt-e, mondjuk, higiéniai szempontból – spoiler: annyira nem, mint gondolnánk –, vagy hogy mióta létezik a különálló fürdőszoba, és mióta természetes az ember számára a csapból folyó víz meg a vízöblítéses vécé.
A tekintélyes anyaggal szolgáló kiállítás termeiben hazai és nemzetközi regény- és versrészletek olvashatók (például Hamvas Bélától), képzőművészeti projektekkel ismerkedhetünk meg (például Marcel Duchamp WC-cészéjével vagy Frank Zappa kakilós fotóival), illetve pár tévét is kihelyeztek, melyeken csupa olyan, jól ismert magyar és külföldi filmből mennek részletek, melyekben a mellékhelyiség meg az ott végezhető tevékenységek fontos, lényegi szerepet töltenek be. Vagyis a WC-hez, a kis- és nagydologhoz meg a tisztálkodáshoz fűződő szemérmességünk – ami a XIX. századtól kezdve alakult ki – a művészetek terén nem mindig (volt) jellemző.
Végignézhetjük Renton szürreális, drogos-WC-s kalandját a Trainspottingból és egy részletet a South Park Kula bá'-s epizódjából. Bereményi Géza 2002-es A Hídemberéből pedig azt a jelenetet láthatjuk, amikor Széchenyi István bemutatja a részben ámuldozó, részben szkeptikus főúri közönség előtt az angolvécét. Ez a felemás végeredmény persze nem akadályozta meg abban, hogy az általa átépíttetett nagycenki kastélyba is tervezzen korszerű mellékhelyiségeket. A WC-s halálok közül a leghíresebb Vincent Vegáé a Ponyvaregényből, illetve a Trónok harcából Tywin Lannisteré, előbbit közvetlenül ürítés után, utóbbit pedig közben intézik el. A második azért is érdekes, mert egy középkori várban történik, a kiállítás pedig bemutatja, hogy azokban hol és hogyan lett kialakítva a WC.
A kiállítás stílszerűen egy több szinttel a föld alatt található, több szobából álló kazamatában van megrendezve. Így pedig olyan érzésünk támad, mintha épp annak a csatornarendszernek a szervizfolyosóin bolyonganánk, amiről a kiállítás is szól. A bőséges kultúrtörténeti anyaggal megszórt kiállítás legizgalmasabb részei a korabeli tárgyak és berendezett helyiségek. A nagyon régi otthoni WC-k egyike-másika ránézésre olyan, mint valami szintén a múltból származó, ormótlan, hordozható lemezjátszó. A legkülönösebb tárgy viszont a kis szószostálra emlékeztető bourdaloue, amit a nők használtak a XVII–XVIII. században. Amolyan minibili volt ez, és ha az úri hölgyre bármikor rájött a kisebb szükség, csak a lába közé illesztette, belepisilt, majd kiöntötte, és ment tovább a (nem WC-s) dolgára.
A ma embere számára nemcsak túlzott közvetlenség és gyakran közönségesség az, ahogy a régi korok emberei az ürítést kezelték, ahogy beszéltek róla, de a WC-k és az azokhoz köthető szokások is finoman szólva kényelmetlenek voltak, valamint túlságosan mások szeme előtt zajlottak. A mellékhelyiséghez és az ott zajló tevékenységekhez köthető szemérem, szégyen és intimitás az ókorban, a középkorban, sőt egészen az 1800-as évekig szokatlan volt. A magunkon való könnyítés legalább annyira természetesen kezelt dolog volt, mint az evés. A hétköznapi nyelv például tele volt olyan, mindenki által használt szófordulatokkal, közmondásokkal, kifejezésekkel, hasonlatokkal, melyek a kis- és nagydologhoz voltak köthetők. A polgárosodással érkező prüdéria azonban szép lassan kigyomlálta ezeket minden nemzet nyelvéből. A flamandoknál például több közmondás is létezett, ami a latrinához volt köthető, például ez is: olyan, mint latrina az árok felett (ami azt jelenti: teljesen nyilvánvaló).
Az ókori demokrácia csúcsát jelentő Római Birodalomban a polgárok elég könnyedén vették még a nagydolgot is, egymás szeme láttára az egymás mellett kialakított pottyantós WC-ken ülve intézték el, ami közben tovább folyt az élénk társasági élet. A már korábban említett középkori várakban a folyosók és a csigalépcsők mentén voltak kialakítva pottyantós fülkék, a termék pedig a semmibe hullott, pontosabban a várárokba. Ha ez épp tele vízzel volt, akkor förtelmes bűz lengte körbe a várat. Ideköthetjük a fenéktörlés eszközének fejlődéstörténetét is. Míg a középkori várban bőrdarabokat, rongyokat használtak a műveletre, addig a rómaiak ezt úgy oldották meg, hogy a közösségi latrina közepén volt egy ecetes vízzel teli vályúszerűség meg egy kefe vagy egy szivacs, és dolguk végeztével azzal dörzsölték tisztára az alfelüket. Ja, és mindenki ugyanazt a kefét vagy szivacsot használta.
A kiállítás utolsó harmada a modern korral és a ma is ismert csatornázási módszer kialakulásával és fejlődésével foglalkozik, beleértve ebbe a fürdőszobák és tárgyainak múltját és jelenét is. Itt a kultúrtörténeti érdekesség és izgalmasság mellett már elkezd működni a retró hatás is, pláne amikor a még nem túl távoli évtizedek nyilvános WC-iről készült fotókat nézegeti az ember, vagy a berendezett szocialista fürdőszobákat vagy a nagyszüleink, szüleink számára még természetes egykori használati eszközöket. De a Crepto WC-papír régi és még régebbi csomagolásai is előcsalogatják az emberből a hűhaélményt.
A Kiscelli Múzeum szeptember 26-ig nyitva tartó kiállítása kimerítően értekezik tehát a mellékhelyiségekben eltöltött időről meg az ott zajló kis- és nagydolgokról. Tényleg minden elemét kitárgyalja a bőséges témakörnek, a lehető legnagyobb alapossággal, és ha az elején vannak is kérdéseink, a végére már nem lesznek, csak válaszaink. De nem kell megijedni, az új tudástömeg nem fekszi meg a gyomrot...
