Megbabonázó színek, gigantikus formák – Nemsokára Sean Scully remekműveit is élőben láthatjuk

Az ír származású, Amerikában élő és dolgozó Sean Scully az absztrakt festészet egyik legnagyobb élő alakja, a nemzetközi képzőművészet egyik állócsillaga. Szegény dublini családba született 1945-ben, 4 éves korában költöztek Londonba. A Croydon College of Arton, a Newcastle Universityn tanult, később pedig a Harvardon is megfordult ösztöndíjjal. 1975-ben, 30 évesen költözött Londonból New Yorkba, itt szerzett világhírnevet. Az 1990-es évek eleje óta időről időre visszatér Európába, Magyarországhoz pedig személyes kötődése is van: felesége, Liliane Tomasko magyar származású, akinek az édesanyja ma is a Balatonon lakik. 

Scully a legjelentősebb kortárs művészek közé tartozik, akit Fehér Dávid kurátor szerint régóta szerettek volna elhozni Magyarországra. Egy ekkora volumenű tárlatot nem könnyű megrendezni, hiszen a művésznek évente 15-20 kiállítása van. A budapestivel párhuzamosan is nyílt volna retrospektív tárlata a festőnek a Philadelphia Museum of Artban, amit a járvány miatt elhalasztottak.

Scully úgy nyilatkozott a HVG-nek még októberben, hogy a budapesti tárlat az egyike az eddigi két legfontosabb kiállításának. A Magyar Nemzeti Galériában 110 gigantikus művét tekinthetjük meg a kezdetektől napjainkig, a tárlat az egész életművön végigvezet, minden fontos műcsoportból és korszakból kulcsfontosságú műveket mutat meg. 

„Munkásságom kísérlet arra, hogy a geometrikus absztrakciót megmentsem a minimalizmustól”  

– vallja magáról a művész, aki a minimalizmusba akart „emberi” léptéket vinni. Tehát hiába látunk absztrakt műveket látszólag nulla narratív jelentéssel, az erős érzelmi töltet, a megbabonázó színek, anyaghasználat miatt nem lehet elmenni mellettük szó nélkül. Nehéz is körülírni szavakkal, miért tesznek ekkora hatást az emberre, hiszen kívülről úgy tűnhet, hogy Scully mást sem csinált egész életében, csak csíkokat festett.

A képek mellett önvallomások, idézetek segítenek kiigazodni („mire gondolt a művész”), de az érzelmi töltet, a lüktető energiák szabad asszociációkra sarkallnak, ha hagyjuk őket érvényesülni: a formák és alakzatok zavarba ejtő ütköztetése, a „vizuális karambolok” nyitott kérdéseket hagynak maguk után. Ahogy végigsétálunk a termekben, intenzív, nehéz színei, robusztus méretei és formái ránk nehezednek, feltöltenek.

Scully műveivel kapcsolatban Van Gogh, Matisse, Rothko hatását szokták emlegetni. Pályája elején, a 1960-as években maga is festett figurális műveket, az 1970-es években a minimalista formanyelvre tért át, az urbánus formák, a festészet végéről szóló diskurzusok is befolyásolták sávstruktúrákra épülő művészetét. Az 1980-as években expresszív sávokból építkező, plasztikai értékű alkotásokat készített. Művészetét személyes veszteségei és élményei is meghatározzák: 1983-ban 19 éves fia autóbalesetben meghalt, erről szól az egyik kiállított képe is.

Teremről teremre követhetjük végig fontos periódusait, eljutva az ablak- és falmotívumokkal asszociálható műcsoportokig, sajátos tájértelmezéseiig, illetve egészen a közelmúlt sokakat meglepő fordulatáig – az utolsó terem ugyanis kilóg a sorból, újra figuratív képeket látunk: mindegyiken ugyanaz a téma köszön vissza, egy kisfiú homokozik a tengerparton édesanyjával. 2009-ben született meg ugyanis fia, Oisin, az ő hatására születtek a szemkápráztató, vibráló, figuratív képei 2018-ban – párhuzamosan absztrakt műveivel.

A kiállítás októberi megnyitásakor legújabbnak számító festményét is Budapesten mutatta be: a 2020-ban készült Fekete négyzet (tisztelgés Malevics Fekete négyzete előtt) egyfajta ablak a semmire, az egzisztenciális üresség metaforája – amit megmagyaráz, hogy a karanténidőszak alatt készült.
 
Az alábbi videót maga a művész készítette a kiállításról még 2020 októberében.