A fővárosiak hihetetlenül hűségesek tudnak lenni bizonyos dolgokhoz – például a törzshelyükhöz, a kerületükhöz vagy épp a piacukhoz. A néha generációkon át öröklődő szokás miatt simán előfordulhat, hogy valaki felnőttkorában is oda jár szombatonként, ahol 50 évvel korábban a nagymamája mellett totyogott – különösen, ha a piac megmarad élőnek és nem válik turistalátványossággá. Budapest egyik legnépszerűbb – törzsközönsége szerint naná, hogy a legjobb – piaca a Lehel téri vásárcsarnok, mely az elmúlt 100 évben különböző néven és minőségben szolgálta a XIII. kerületieket.
Az első kofák
A 18. század utolsó évtizedében a mai Váci út, Lehel utca, Taksony utca háromszögében jelölték ki a
„váci temetőnek”, Pest egyik első központi temetőjének a helyét. A temetőnek természetesen semmi köze nem volt Váchoz, csak az arra vezető úthoz. De hogy pont időben alapították, azt jól mutatja, hogy a nem kis területen álló temető 50 év alatt meg is telt –
1841-től tilos volt benne temetkezni, 1871-ben lezárták, majd 20 évvel később már a tervek is készen voltak, hogy mi kerül majd a helyére.
Az első kofák már ebben az évben megjelentek – ahogy akkor hívták – a Ferdinánd téren, a mai Szent Margit-templom helyén. A hagyományos nyitott piac már akkor, a századfordulón sem számított igazán korszerűnek, különösen, hogy a főváros 1897-ben öt korszerű vásárcsarnokot (Központi, Hold utcai, Klauzál téri, Rákóczi téri, Hunyadi téri) építtetett. Felmerült, hogy esetleg a Lehel téri szabadtéri piac helyére is épüljön egy fedett utód, ez azonban végül egy évszázadig váratott magára.
A Lehel téri piacról a következőket írta 1928-ban a Magyarság: „...Most is éppen olyan hepe-hupás, sáros, mint harminc esztendővel ezelőtt volt. Az alacsony deszkasátrai is nagyon megöregedtek. Csak éppen összébhúzódtak az ínséges esztendők folyamán. Mindig kevesebb és kevesebb az árusítóbódé a kivénhedt Lehel piacon, mintha szimbolikusan jelképezni akarná az egész külső Lipótváros, különösen Angyalföld és a munkás-lakta Váci út teljes elszegényedését.”
A korabeli sajtóban egyébként többször volt szó arról, mennyire korszerűtlen, nem higiénikus a nyitott piac, és hogy milyen nagy szükség lenne egy, a kor kívánalmainak megfelelő, fedett csarnokra.
Korszerűbb árusítóbódék
1937-ben Az Est arról tudósít, hogy a piac nagyon sokat változott 10 év alatt, és bár rengeteg „ál-őstermelővel” lehet itt találkozni, akik a harmadrendű árut vásárolják meg a hajnali kofahajókról, időnként már szebb uborkát és gyümölcsöt is lehet beszerezni itt, mint a Központi Vásárcsarnokban. A korabeli megszólaló kofák szerint ez egyértelműen annak köszönhető, hogy Újlipótváros polgári rétegei is ezen a piacon vásárolnak, így megéri szebb árut is kihozni.
Az igény ugyan megvolt rá, a várt csarnok azonban csak nem készült el. Ennek lehetett némi köze ahhoz, hogy a köztudatban a piacon jórészt az angyalföldi proletárok vásároltak, akik nem számítottak a rendszer kedvenceinek a Horthy-korszakban. A II. világháború alatt és után a Lehel téri piac különösen azok körében lett kedvelt, akik a feketepiacon akartak eladni vagy vásárolni. A 60-as évekre – elképesztő, de így van – még mindig nem rendeződött a csarnok kérdése, de legalább már az árusítóbódékat korszerűsítették.
„Már lebontották a régi bódékat, kioszkokat, s helyükön korszerű pavilonok épültek, amelyekbe már bevezették a villanyt, a vizet” – írja a Kirakat 1964-ben. Az átalakítás ellenére a piac megőrizte korábbi hangulatát, hús, hal, zöldség, gyümölcs és savanyúság mellett a Lehel úti oldalon élő állatot is lehetett kapni.
A posztmodern vásárcsarnok, azaz a „kofahajó”
A 70-es években a Lehel már egyáltalán nem maradt el kínálatban a többi fővárosi piactól, és a higiénia miatt sem érte több támadás – bár lefedve még mindig nem volt, így az időjárás viszontagságainak ki voltak téve az eladók és a vevők is. Az önkormányzat végül 1995-re készült el az új csarnok terveivel, az építkezés miatt pedig 2000 februárjában zárták be a piacot. Akárcsak a felújítás kezdete, az átadás is csúszott pár hónapot, végül 2002 februárjában nyitották meg a Lehel téri csarnokot. A posztmodern vásárcsarnokot ifj. Rajk László tervezte, megnyitásakor – és azóta is – kapott hideget-meleget.
A sajtó találóan kofahajónak nevezte el, bár a tervező szerint a hajóra emlékeztető forma nem volt tudatos. Az építészszakmából volt, aki az ezredforduló egyik legfontosabb alkotásának nevezte, de olyan szakmai szervezet is, amely beszélni sem volt hajlandó róla.
A visszaköltöző árusok véleménye is megoszlott – sokan elismerték, hogy fedetten jóval könnyebb az élet, illetve azt is, hogy a technikai fejlesztések között kényelmesebb és higiénikusabb dolgozni, de sokan felhozták azt, hogy az épület kevésbé alkalmas piacnak. A belsőépítészeti megoldások sok helyen nem szabályos alaprajzot és derékszögeket rajzolnak ki – pedig a gyümölcs-, hús- vagy éppen zöldségárusítás alapvetően funkcionális tereket kíván, ahol jól elhelyezhetők a teljesen szabályos hűtők és ládák.
Ennek ellenére a Lehel téri vásárcsarnok fénykorát éli – nemcsak Újlipótvárosból és Angyalföldről, de az egész fővárosból járnak ide különböző, csak itt kapható árukért, illetve a piac sajátos hangulatáért.
