Pilinszky János életműve megfoghatatlan és jelen lévő, szent és profán, fény és árnyék, szeretet és bűnösség, menekülés és megérkezés – mindez pedig nemcsak írásaira, hanem az általa készített fotókra is igaz. Amíg nem néztük meg Az esetlegesség rétegei – Pilinszky János fényképei kamarakiállítást a Műcsarnokban, addig előttünk is titok volt, hogy a költő a 60-as években egyre többször fordult a fényképezéshez. Ez persze nem véletlen: képeit nem a nagyközönségnek szánta, sokkal inkább magának, miközben új eszközt keresett a jelen megéléséhez és elmeséléséhez.
Nem véletlen, hogy az elmúlt egy évben ennyi Pilinszkyhez köthető programra látogattunk el, hiszen idén van a költő születésének 100. évfordulója. A Műcsarnok Kamaratermében lévő kiállításon viszont kivételesen nem a költészetén és nem is az életén van a hangsúly, hanem az általa készített fotókon. Kevesen tudják, hogy Pilinszky a fotográfia művészetének is előszeretettel hódolt – nemcsak befogadóként, de művelőként is, még akkor is, ha a képeket csak magának tartogatta.
A 60-as években Pilinszky irodalmi munkássága visszafogottabb lett, miközben egyre többször fordult a fotográfia felé. Fotózott, de nem a fotóművész intenciójával, ezeket a képeket sosem a nagyközönségnek szánta, csakis magának. Közülük sok mára már megsárgult, beszakadt és elhalványult, de még így is érezhető a mélységük, főleg a felnagyított verziókon.
Apácák, kompon alvó fiatalok, londoni és római utcaképek, szakrális terek, tárgyak és műemlékek váltják egymást Pilinszky kamerája előtt, de élete legmeghatározóbb szerelméről, Jutta Scherrerről is készített fotósorozatot. Lenyomatok ezek, az adott pillanat megállított, kimerevített képei, de Pilinszky erőteljes látásmódja és lelkivilága akarva-akaratlanul bevilágítja őket.
A képek előtt állva ugyanazt a megfoghatatlan és éteri érzékenységet érezzük, amit gyakran a verseit olvasva is. Ezt erősítik az installációcsoportokhoz tartozó Pilinszky-életműből kiragadott mondatok és az egyes képekhez mellékelt hosszabb szövegek. Ezek sokszor nemcsak hangulatban passzolnak, de előfordul, hogy a fotó pontosan az esszé illusztrációja annyiban, hogy ugyanazon utazás vagy gondolat ihlette őket.
„Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját belső világával való kapcsolatát.” Ez már önmagában is erős mondat, de a Horvátország felé tartó kompon alvó fiatalok képéhez társítva érezzük át igazán a mondanivalót. Látszólag nincsenek egyedül, mellettük vannak a társaik, de a meg nem értés érzete, a régi világhoz való kapcsolódás nehézsége és elvesztése már akkor is az elmagányosodás felé sodorta őket. Ugyanígy a magány képei lehetnek az ostendei fotók is, de mivel minden értelmezés szubjektív, így lehet, hogy a kicsit viharos tenger előtt álló nő csak bennünk indította el a magány és az egyedüllét jegességét.
Pilinszky fényképező korszaka egybeesik külföldi utazásainak időszakával. Minden helyszínen csak egyszer fotózott – ahogy az analóg korszakban még mi is –, és ezeket gondolta el végleges verzióknak is. Ráérzett a váratlan dolgok fotóban megragadható lehetőségeire.
Az esetlegesség rétegei – Pilinszky János fényképei című kiállítás november 28-ig látogatható a Műcsarnok Kamaratermében.
