Budapest rengeteget változott az elmúlt 30-40 évben, míg szerkesztőségünk tagjai felcseperedtek. A gyerekkorunk már történelem, az emlékeinkben pedig a város egy lelassult, barátságos, szeretetteljes hely szívet melengető illatokkal, gyerekkori csínyekkel és bámulatos épületekkel. Sok közös momentum is akad a visszaemlékezésekben, például a panel-lakótelepek békéje, az intenzív kávéillat a Julius Meinlben vagy a kerékpárok hátsójába dugott seprűnyél, amivel biciklizni tanítottak a szülők. Van olyan kollégánk, aki keményvonalas gyerekvasutas volt, de olyan is, aki a levágásra szánt családi tyúkot a lakásban nevelgette. Fogadjátok szeretettel szerkesztőségünk személyes, nosztalgikus kapcsolódását az egyre régibbnek tűnő, évtizedekkel ezelőtti Budapesthez.
Bartha Dorka újságíró – Ferenciek tere és Dunakeszi
„Elég éles kontrasztban volt egymással a gyerekkorom két fele: az első évtizedben a Ferenciek terén, a volt Királyi Bérpalota egyik gigantikus, második emeleti lakásában laktunk. Később innen költöztünk ki az agglomerációba.
A lakás elég nagy volt ahhoz, hogy megtaláljuk az előnyeit: összenyitható szobáiban őrülten lehessen körbe-körbe kismotorozni.
De biciklizni már a pesti alsó rakparton tanultam meg, amikor a 90-es évek legelején egy árvíz miatt lezárták, görkorizni pedig a Váci utcában egy késő este, amíg a szüleim egy söröző teraszán beszélgettek. Rengeteget jártunk fel a Gellért-hegyre, egy – ma már elbontott – játszótérre a Filozófusok kertje közelében, a bőrünket leégető piros csúszdákkal. Máig emlékszem, a buszról leszállva a pucér női cégéres Mambo sztriptízbár mellett kellett felkanyarodni.
Szerettem belvárosi gyerek lenni, minden és mindenki közel volt. A Ferenciek terén álló bolt akkor Julius Meinl volt, ahol még megvoltak a kávédaráló gépek a kijárat mellett, jellegzetes illatára a mai napig emlékszem. Általános iskolába a Váci utcába kerültem, ekkor a Károlyi-kert lett az életünk központja; különösen sokat hecceltük a parkőrt, akitől aztán rettegve bujkáltunk a bokrokban.
Kamaszként költöztünk ki Dunakeszire, és kezdetét vette a mindennapos ingázás, az őrült rohanások az utolsó vonatokhoz, a Váci úti gyártelepek helyén kinövő irodafolyosók látványa. Ennek ellenére a korábban csak nyáron megtapasztalt szabadság itt mindennapossá vált – fára mászás a kertben, bringázás az üres utakon, bunkerépítés, gyíkászás, meg persze itt végre lehetett cicánk. A gimnázium a Feneketlen-tó környékén volt, a tóban akkor még álltak a horgászok kis stégjei, a suli kertjéből pedig át lehetett szökni a Budai Arborétumba bandázni és zülleni.”
Papp Regi főszerkesztő, alapító – Zugló
„A Hermina út mesébe illő szecessziós épületegyüttesébe jártam általános iskolába, amelynek gimnáziumi szárnyában tanult a családom női ága három generáción keresztül. Kisiskolásként Büfés Laci zseniális rántott húsos szendvicsén kívül a PeCsa melletti futókör és a Műjég voltak a legmeghatározóbb élményeim, no meg a Thököly úti újságosbódé, ahol minden zsebpénzemet elköltöttem a VOX-magazinra.
Az abszolút kedvencem azonban a Sipeki-villa télikertje volt, ahol fikuszok és pálmák napoztak a varázslatos üvegkupola alatt. Azt képzeltem, hogy ha egyszer felnövök, büszke tulajdonosként én fogom ezeket a növényeket öntözgetni selyemköntösben.
Akkoriban az 1-es villamos régi végállomásán, a Salgótarjáni utcánál laktunk, így tisztán emlékszem 1999-ből a lángoló Budapest Sportcsarnokra, és arra, hogy akkoriban az Őszi Cipő- és Ruhavásáron válogatta a szezonra a legújabb szettjeinket anyukám, mert ott lehetett igazán príma bőrcipőket venni. Legnagyobb csodálatunkra a vásárban fellépett Mc Ducky is az Emergency House-ból. Teljesen el voltunk bűvölve a nővéremmel, amikor megláttuk a lábán a Buffalo cipőt.
Az egyik traumám is ebből az időszakból származik, amikor is a szüleim leküldtek a sarki boltba. Miközben kutakodtam a polcokon, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a boltban csakis fekete ruhás, bakancsos, szakállas férfiak gyülekeznek. 11 éves koromban, az első magyar nyelvű Harry Potter-könyv megjelenésének évében, kisebb gondolkozás után arra a gyors következtetésre jutottam, hogy szembe kell néznem a világ végével. Hosszú évekkel később, épp egy WLB-s cikket olvasva döbbentem rá, hogy sikerült a bevásárlásomat a '99-es Metallica-koncert estéjére időzítenem, amit a szomszédos MTK-stadionban tartottak.
A Csertő utcai otthonunk ablakából a Rákos-patakra láttunk rá. Akkoriban gyakorlatilag mindent elhittem, amit a családom mondott nekem, így esett, hogy sokáig azt hittem, hogy a szemben lévő gigantikus villanyoszlop maga az Eiffel-torony, és hogy sötétedés után a Rákos-patak különös lénye, a vízibornyú bizony eljön azokért a gyerekekért, akik nem viselkedtek jól napközben. Mai napig röhögök és rettegek egyszerre, ha meglátom a Rákos-patakot és azokat a villanypóznákat...”
Nemes Nóri újságíró – Kelenföld és Budafok
„Születésemkor egy Etelei úti panellakásban laktunk – szerintem a 80-as évek végén, 90-es évek elején ez szuper környék volt kisgyerekkel. Óvoda, iskola, bolt, piac, játszótér pár percre, olyan volt az egész, mint egy falu – az emberek köszöntek egymásnak, megálltak beszélgetni, anyukám simán beadott a szomszéd nénihez egy órára, ha le kellett szaladni a boltba. A konyha és a nappali ablakából rá lehetett látni a bölcsire, az óvodára és a Mérnök utcai Általános Iskolára is, ahová jártam, de anyukám ebédfőzés közben a játszóteret is szemmel tudta tartani, ahol épp apukám tanított minket biciklizni – stílusosan a csomagtartóba illesztett partvisnyéllel.
Nagyon szerettem az „MDF-piacot” a Bikásnál, ahová hétvégén jártunk, és ma is emlékszem, milyen intenzív kávéillat volt a Kelenföldi Szolgáltatóház Julius Meinl boltjában, ahol hétközben vásároltunk. Akkor még megvolt az Olimpia Mozi, ott láttam először az Oroszlánkirályt. Ha tél volt, akkor a környék összes gyereke a Bikás parkban szánkózott a pár méteres dombon. Ha a nagymamám vigyázott rám, akkor sokszor jártunk a „nagypiacra” az akkor még nyitott Fehérvári úti Vásárcsarnokban. Mindig isteni kakaós csigát lehetett kapni a földszinten egy pékségben. Anyukám pedig a piac melletti kirakodóban vette meg nekünk mindig az aktuális Disney-mesék kalózváltozatát.
8 éves koromban, 1994-ben költöztünk Budafokra. Akkoriban aki csak tehette, elköltözött a lakótelepről a zöldövezetbe. A régi Budafok központja apró házaival, falusias környezetével nagyon más környezet volt: a játszózás megszűnt, maradt a kert, meg persze a Duna-part, ahol a bicikliúton órákig lehetett görkorizni vagy bringázni.
Gimibe a Móriczra jártam, a József Attilába; suli után az akkor még nagyon elhanyagolt Gombában gyűltünk, bombariadó esetén pedig mindenki az Aranykorsóban próbált helyet találni; ha pedig rossz volt a menza, a Pizza Kuckó 200 forintos pizzaszeleteivel vigasztalódtunk. Ha a hőmérséklet elérte a 8 fokot, akkor a Feneketlen-tó stégjein ültünk, olykor akár nyolcan, tízen is, de nagyon kellett sietni, mert szép idő esetén a margitosok és a szent imrések is arra pályáztak. Nyáron kihagyhatatlan volt a Zöld Pardon, főleg, amíg ingyen volt, az alapozásra pedig általában a Budafoki út 30-34. mögötti társasházak – azóta lezárt – kertjeiben került sor. A 41-es villamos ekkor még megfordult a Gomba körül, de mire leérettségiztem, elkészült az aluljáró, és a Gombát is helyrepofozták."
Tóth Károly szerkesztő – majdhogynem egész Budapest
„Rengeteg lakhelyem volt Budapesten. 7 éves koromig éltünk Káposztásmegyeren, a „Kápegy” lakótelepen, ahol minden megvolt egy helyen: játszótér, óvoda, iskola, tényleg külön városnegyedként funkcionált. Mindig ugyanoda jártunk boltba, minden elérhető volt biciklivel vagy gyalog; ha fel kellett szállni a villamosra, az már utazásnak számított. „Kápegy”-en tanított meg apukám biciklizni, seprűnyelet dugva a hátsó kerék fölé. A Lóverseny téri patika mellé fából építettek egy toronyórát, amire nagyon emlékszem, meg a Feri bácsi boltjára, ahol a bátyám és én mindig tele akartuk zabálni magunkat gumicukorral.
Általános iskolába a szomszédos XV. kerületbe, a Kontyfa utcába jártam, másodikosként már egyedül jártam haza villamossal, és a sínek mentén jól meg tudtam figyelni a telepi bevezetőút mellett párhuzamosan futó nagy, állványos gázcsöveket. A lakótelepen akkor mindenki meg volt győződve arról, de talán még a mai napig beszélnek róla, hogy egyszer a metró el fog érni Kápmegyerig. Hazafelé a villamosról a vége előtt néhány megállóval kellett leszállnunk az Óceánárok utcánál, és a bátyám elhitette velem, hogy a végállomáson van egy hatalmas gép, egy markoló, ami megfordítja a villamosokat – időbe telt, míg rájöttem, hogy ez nem ennyire egyszerű.
Később laktam Csömörön, Kőbányán is, de sosem váltam trú kőbányaivá. Akkortájt jelentkeztem gyerekvasutasnak. 2005-től 2014-ig rengetegszer megfordultam a Moszkva téren, és annyiszor jártam végig a Gyerekvasút útvonalát, hogy mikor elballagtam, kaptam egy kis táblát, hány ezer kilométert tettem meg a vasút 12 kilométerén oda-vissza. Épp ezért a XII. kerületet, a Hegyvidéket, a II. kerület vonatkozó részeit elég jól ismerem, kötelező tananyag is volt: tudni kellett, merre vannak a budaszentlőrinci pálos kolostor romjai, hogyan jutsz el a Vadasparkba, hol van a Fazekas-hegyi bunker. A tömegközlekedést is ismerni kellett, hogy az utasokat tudjuk tájékoztatni; minden évben újra kellett vizsgázni belőle.
15-16 évesen még Kispesten is laktam egy rövid ideig; az azóta már bezárt Üllői úti Téglagyári Megálló nevű kocsma volt a helyszíne első lerészegedéseinknek.”
Zacsek Ági felelős szerkesztő – VIII. kerület
„Egy békásmegyeri panelban laktunk 5 éves koromig, ahol teljesen összezavartak az egyforma házak; csodálkoztam, hogy anyukám honnan tudja, hogy mi melyik épületben lakunk a sok egyforma kockaház közül. Majd átköltöztünk a VIII. kerületbe, ahol sokat jártam a Pál utca és a Pál utcai fiúk regény helyszínein, körzeti orvoshoz pedig a hírhedt Szigony utcába. Majdnem minden hétvégén a Füvészkert volt a program, de sokat gurulgattam le a dombról az Orczy-kertben is, és ott temettem el – mint később megtudtam, illegálisan – a gyerekkori játszópajtásomat, a papagájomat is, Gyurit. Sok vasárnapot töltöttem a számomra máig lenyűgöző Iparművészeti Múzeumban, ahol a teremőr bácsi előre köszönt, és már fejből tudtam az állandó kiállítás darabjainak sorrendjét.
Az iskolával a Markusovszky téri játszóra jártunk, de sokat látogattam a közelben lévő Corvin mozit is – ott néztem meg életem első Batman-filmjét is –, később pedig természetesen a Kultiplexet és a Mikszáth Kálmán tér melletti Darshan-udvart, ahol többször rabul ejtett a CD-bolt.
A nagy lakásnak az egyik előnye az volt, hogy apám kapott egy élő tyúkot, hogy majd legyen belőle egy jó vasárnapi ebéd; de az általam Zsuzsinak keresztelt tyúk jó pár napig az egyik felújítás alatt álló szobánkban kötött ki. De sokáig úsztattam a karácsonyi pontyokat is a kádban, azt remélve, hogy megússzák a vacsorát.”
