kultúra

szerkesztés

„Olyan ez a szakma, mint a rulett, nem lehet mindent a piros 23-ra feltenni” – interjú Bartha Máté fotóssal

Szerzők

  • Bartha Dorka

2020. 01. 28. 14:37

Gyerekkorában rajzolt és csellózott, fotósként és immár filmesként is számos hazai és nemzetközi díjat elnyert. Bartha Mátéval a digitális fotózás hőskoráról, a szabadúszó szakma előnyeiről és nehézségeiről, társadalmi tabukról, meg persze a művészet és az élet örök kérdéseiről beszélgettünk egy nagyinterjú keretében.

WLB: A Honvédsulit bemutató Kontakt-sorozatod számos magyar és nemzetközi díjat is elnyert. Hogyan találtál rá erre a közösségre és témára?

Bartha Máté: Elég összetett a történet, 2016-ban jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező MA-ra, ami Almási Tamásnak, Kékesi Attilának és a többi tanáromnak köszönhetően nagyon jó volt, és ahol az első év végén el kellett kezdeni témát keresni a diplomafilmemhez. Eleinte semmi nem jutott eszembe, de aztán volt egy hír, hogy az állam el akar kezdeni egy kadétképzést Szekszárdon és a Than Károly iskolában, úgyhogy belevágtam egy intézményfilm forgatásába. Közben Oltai Kata is felkért, hogy a filmezéssel egy időben fotózzam is a kadétképzést a Golden Boundaries kiállításra, de nem akartam ugyanazt a témát. Végül rátaláltam a Honvédsulira (katonai jellegű, szabadidős Kadét Program 10-18 éves gyerekeknek), amiből aztán Capa-öszöndíjas, később nagydíjas Kontakt-sorozat anyag lett. És itt találkoztam Viviennel is: ekkor már egyértelművé vált, hogy ez a lány és a története százszor izgalmasabb, és ejtettem az eredeti filmötletet a Szél viszi kedvéért.

WLB: Hogyan állt össze az anyag? A képeid nagyon bensőségesek, mennyi időt töltöttél a Honvédsulisokkal, táborokban, túrákon?

B.M.: Volt egy másfél évem, amikor rengeteget voltam Északkelet-Magyarországon, időben szerencsére össze tudtam hozni a Honvédsuli fotózást és a Szél viszi forgatását, de volt, hogy hetente megjártam oda-vissza a M3-ast. Maga a fotózás jó program volt, fürödtem a Tiszában, aludtam függőágyban, tök jó nyári program volt. Közben persze ellőttem 40-50 tekercs filmet, és folyamatosan scanneltem is vissza, hogy lássam, milyen képeim vannak. Ami a dolog nehéz része volt, az összeválogatni úgy a sorozatot, hogy megmaradjon az atmoszférája, legyen benne az én szubjektív nézőpontom is, de ne legyen se védelmező, se kritikus, és közben ne legyen olyan sem, mint valami nyers híradós ismeretterjesztő anyag. Ne jelenjen meg benne vélemény – nekem sincs határozott véleményem – a lamentáció, az ambivalencia az utolsó pillanatig tartson a nézőben is.

WLB: Tényleg nincs határozott véleményed? A képeken kisgyerekeket látunk katonai ruhákban, fegyverekkel.

B.M.: Fotóművészileg megfoghatatlan dolognak találtam, hogy hogyan fut be egy anyag, mitől lesz sikeres. Hogy miért jött be ennyire a téma a közönségnek, szakmának is? Amellett, hogy esztétikailag jók a képek, ez egy nagyon aktuálpolitikai téma is, kortalan módon megfogalmazva. A gyerekarc, főként a fegyveres gyerek mindenkiből érzelmeket vált ki. Azért mégiscsak van egy véleményem (nevet). A Honvédsuli tevékenységét inkább hasznosnak és fontosnak érzem, olyan közösségépítő és pedagógiai dolgot csinálnak, ami sok kamasz életéből hiányzik, és közben nem fordul át egy politikai és ideológiai programba, azzal együtt, hogy egyébként a társadalomak csak egy bizonyos szeletét mozgatja meg ez a fajta időtöltés.

Azzal kapcsolatban is elgondolkodtatja az embert hogy milyen állapotban van ma a világ, mennyire hiányoznak – vagy nem – ezek a közösségek, mi az, ami értékteremtő, és milyen áron. És azt is felveti, hogy nekünk személyesen mi a viszonyunk a hazaszeretethez. Egyfelől rémisztő belegondolni, abba, hogy a háborúban ártatlanok tömegei halnak meg, de közben meg ahhoz a kényszerű gondolathoz juttat el egy ilyen anyagon való gondolkodás, hogy mondhatjuk azt, hogy pacifisták vagyunk, de ha gáz van, akkor ki fog megvédeni minket? Kissé kényelmetlen kérdések ezek, a saját társadalmunkban – a történelmünk miatt is – tabunak számít ezeket a kérdéseket feltenni, terhelt a viszonyunk az egyenruhás szervezetekhez. Közben meg most jöttem haza Tel-Avivból, ott büszkén állnak a gépkarabélyos, szinte kamasz katonák minden sarkon. Ha csak a fotós anyagot nézem, nagyon kellett arra figyelnem, hogy ne tűnjön valamiféle propagandának, ezért a sorozatban végül arányaiban több lett a durva jelenet, mint ami ténylegesen megtörtént időarányosan. Összefoglalva, fel kellett pimpelni a keménység irányába, hogy hihető legyen.

WLB: Ha lenne gyereked, elküldenéd, elengednéd egy ilyen táborba?

B.M.: Őszintén, nem tudom, elküldeném-e. Talán igen, mert ott van csomó olyan pozitív dolog, amit itt tanulnak meg – nincs mobiltelefonozás, sátorban alszanak, fürdenek a Tiszában, megtanulnak elpakolni maguk után. Amikor valaki hőbörög, hogy minek vigye vissza a tányérját ebéd után, akkor bennem is felhorgad egy kicsit a konzervatív nagypapa. A másfél év alatt sokat beszélgettem velük, és nincs „elfajzás”, nincs ilyen hova megy ki a játék-vonal, a gyerekek nem fanatizálódnak, hanem életük legjobb kalandját élik meg.

We Love Budapest: Mikor és hogyan kezdtél el érdeklődni a fényképezés iránt?

B.M.: Ha nagyon messziről indulunk, akkor vissza kell menni a fiatalkoromig: a családban erős volt az építész vonal, így szinte természetes módon megvolt a művészeti érdeklődés, de én inkább sokat rajzoltam, a fotózáshoz semmi közöm nem volt eleinte. Pécsett nőttem fel, a gimit is ott végeztem el. Volt egy társaságom, rengeteget mászkáltunk a városban, és ők fotóztak is elég aktívan. Mindez a 2000-es évek elején volt, akkor robbant be úgy igazán az internet Magyarországra, mi pedig csináltunk egy oldalt, ahol megosztottuk a képeket, elég jó közösségépítés volt az egész. Fotózni ugyan nem fotóztam még, de a Photoshophoz értettem, úgyhogy én voltam az, aki a képeket szerkesztgette.

Fotó: Hirling Bálint - We Love Budapest

WLB: Mikor kerültél végül a kamera túlsó oldalára, mikor kezdtél el fényképezni?

B.M.: Amikor érettségiztem, úgy jött ki a lépés, hogy kaptam egy akkor elég jónak számító digitális tükörreflexes fényképezőgépet, amivel elkezdtem teljesen amatőr módon fotózni. Akkoriban nagyon mentek a különféle, fórumokhoz hasonló amatőr fotós oldalak, mint a Fotóvilág.hu vagy a Fotóklikk, ezeken vérre menő vitákat folytattak a megfelelő tónusgazdagsáról, vagy hogy milyen rádiusszal élesíts, ami abban a közegben legitimnek tűnt, főleg úgy, hogy akkor még semmit nem tudtam a fotóművészetről, nem volt rálátásom arra, hogy van egy fotóművészeti élet.

Fotó: Hirling Bálint - We Love Budapest

WLB: Közben pedig elkezdted az egyetemet is...

B. M.: Igen, felköltöztem Pestre, a BME építészmérnökire kezdtem el járni, egy évet le is húztam itt, de hamar kiderült, hogy ez a világ mégse nekem való, az évfolyamtársaim közül mindenki kész kisfelnőtt volt, szünetekben az Octogon magazint olvasgatták, ha meg buli volt, az volt a tét, hogy ki tud meginni egy üveg Jägert minél rövidebb idő alatt, aminek képzelheted, mi lett a vége. Én meg nagyon kilógtam ebből a közegből. Pesten már együtt laktunk a haverjainkkal, mindenféle művész formákkal, akik közül sokan az ELTE-n kezdték, de azóta szakmát váltottak, színészek, rendezők lettek. Egy év után átjelentkeztem a MOME-ra, előtte még a Corvin Rajziskolába jártam előkészítőre, tulajdonképpen itt találkoztam hivatalosan először a szakmával. Mucsy Szilvia volt az első olyan tanárom, aki szakmailag is elismert volt és aki nagy hatással volt rám a maga dokumentarista stílusával. Végül a MOME-ra elsőre felvettek, a rajz abszolút megvolt, és addigra már sokat is fotóztam.

WLB: Ahogy elindultál a fényképezés felé, a rajz azért megmaradt? Például a Common Nature könyved látványtervét te készítetted.

B. M.: Nem nagyon, ritkán szoktam rajzolni, azt hiszem, elengedtem... Ahhoz, hogy rajzoljak, el kéne utaznom valahova lelassulni, mert a mostani életembe nem tudom hogyan beilleszteni, se a karrierembe, se a mindennapjaimba. Ugyanez a helyzet a zenével, csellóztam is vagy 4-5 évet, és nagyon sajnálom, hogy már nem zenélek.

Fotó: Bartha Máté

WLB: Ezek hiányoznak, vagy a fotózás, filmezés leköt annyira, hogy nem érződik az ilyesféle művészeti alkotás hiánya vagy a más módon való alkotás hiánya?

B.M.: Ha már elkanyarodunk az ilyen filozófiai kérdések felé, a kérdés az, hogy mennyire tudok alkotóművészként létezni, mert ahhoz egy elég biztos egzisztencia kell. Félre ne érts, így is egy elég jó helyzetben vagyok mindenféle örökségek miatt, de ezt nem vagyok hajlandó elherdáni, ragaszkodom ahhoz, hogy előteremtsem magamnak azt, amire szükségem van, ne feléljem. Vannak olyan művész ismerőseim, akik ezt csinálják – miközben felélik az örökségüket, közben lassan fejlesztik a saját projektjeiket, lassan jutnak egyről a kettőre, mert nem „muszáj”. Az a napi rendszer – amit ismer az, ha valaki egyszer is dolgozott klasszikus értelemben,  hogy fel kell kelned reggel korán, és 9-5-ig csinálni valamit – akkor is segít, ha kihúzzák alólad a talajt, és csak az önuralmadon múlik, hogy folytasd ezt a fajta munkarutint.

WLB: Akkor te abszolút nem ezt a romantikus művészéletet éled?

B.M.:
 Abszolút nem, sőt nekem kicsit luxusnak is tűnne, hogy csak rajzoljak, zenéljek, még akkor is, ha ez jó lenne, és érezném, hogy így áramlik a művészet körülöttem. Inkább azt próbálom, hogy a pénzkeresős munkáim közel legyenek a művészethez, hogy kreatív, érdekes, új szituációkkal, emberekkel dolgozhassak együtt. A melóban az a jó, hogy viszonylag világosak a határok, és ha azokon belül jól tudsz teljesíteni, akkor nem a világot kell megváltani napról napra, mégis értéket teszel le az asztalra. De persze, azért a fejemben ott van a „majd ha egyszer talán valaha” bejön sok millió forint, akkor majd megtanulok japán fuvolán játszani és metszeteket készíteni.

WLB: Te most tulajdonképpen szabadúszó fotósként dolgozol?

B.M.: Inkább szabadúszó mindenként. Fotósként sokkal kisebb arányban keresek pénzt, mint operatőrként, rendezőként.

WLB.: És személy szerint melyik áll közelebb hozzád? Fotósként vagy filmesként definiálnád magad?

B.M.: Ingadozó, nem akarom különválasztani a kettőt. A MOME után dolgoztam képügynökségnél, képválogatóként, ekkor egy ideig nem láttam perspektívát abban, hogy mit kezdjek a fotós végzettségemmel. A MOME-n tanult dolgok közül sok minden csak most érik be, lehet 30 évesen kell belevágni az ilyenbe, nem egy 19 éves srácnak volt való. Volt ugyan egy utcai fotós anyagom, amit szerettek az emberek, és ebből 2014-ben csináltam egy könyvet, a Common Nature-t, de utólag elégedetlen voltam vele, félmunkának éreztem. Ugyan létrehoztam egy szép műtárgyat, amit szerettek, de olyan ködösnek éreztem az egészet. A könyv témája, a lényege egy városi léttel, emberi, civilzációs vívmányokkal szembeni melankólia volt, de ezt akkor nem mertem ilyen nyíltan megfogalmazni. De ebben az évben jött a fordulópont is a karrieremben, az akkori Origónál, még Sáling Gergő főszerkesztősége alatt elkezdtem videózni, az nagyon keményen berántott, majd jött a VS.hu. Utána pedig a már említett DokMa.

WLB: Látod előre, mennyi idő alatt áll össze egy új fotóművészeti vagy nagy dokumentumfilmes anyag?

B.M.: Először elkezd pályázgatni az ember, de nekem ez nem annyira áll kézre, kiábrándítónak meg igazságtalanságnak érzem, hogy beleteszek apait-anyait például egy japán residency program jelenetezésébe, mindent megnézek a japán képzőművészetről, a Szabó Ervinben kikönyvtárazom stb., és aztán nem kapom meg, ez elég nagy pofon tud lenni. Miközben csomó mindent lemondtál és feladtál érte, a munka ellenében áldoztál be időt, és közben benne van a pakliban, hogy nem lesz a végén egyáltalán produktum belőle. Hasonló a helyzet a nagy dokumentumfilmmel is, ahhoz is teljes egészében jelen kell lennem, emiatt lehet hogy a közeljövőben nem lesz nagy doksim, de persze nem biztos, hogy ez rossz, majd meglátjuk.

WLB: A dokumentumfilmed, a Szél viszi a 16. Verzió Filmfesztivál diák- és elsőfilmes kategória legjobbja lett. Ez a díj milyen irányba visz téged tovább?

B.M.:
 A filmes fesztiválokon a közönség fele mindig civil, így nemcsak egy szűk szakmai közeget szólít meg a dokufilm, nemcsak a díjról szól, hanem azokról is akiket érint a történet, akikről és akikhez szól. Most a filmezést közelebbinek érzem magamhoz, de közben a fotózásban is ott volt az újabb fordulópont. Mészáros Flóra, az Arles-i kiállítás későbbi kurátora összehozott a TOBE Gallery-vel, akik azóta képviselnek, és akikkel Arles-ban voltunk, ahol megnyertük a Louis Roederer Discovery Award, Rencontres D'Arles díjat, úgyhogy erre a vonalra sem lehet azt mondani, hogy ez nincs, hanem foglalkozni kell vele. A kérdés, hogy szabadúszás vagy elköteleződés egy ügynökségnél – mind a kettőnek megvan a maga előnye és hátránya is, olyan ez mint a rulett, nem lehet mindent a piros 23-ra feltenni. De ha több dolgot csinálok egyszerre, akkor van rá esély, hogy kicsit parkolópályára teszem az egyik szálat. Ha például most abban a helyzetben lennék, hogy kapok egy olyan munkát, hogy 9-10 hónapig forgatok, akkor a fotós dolgaim kicsit pihennének. Így ugyan állandónak a döntési helyzetek, hogy merre menjek, de azt is mérlegelhetem, hogy mi ad éppen nekem lelki nyugalmat. Tévútnak is találom, ha arra feszülök rá, hogy akkor most überelnem kell a Kontaktot a következő munkámmal, hiszen hiába van új témaötletem, az sem olyan, hogy 1-2 éven belül le tudom kerekíteni.

Hasonló tartalmak

Admin mode