We Love Budapest: Szokás mondani, hogy ma már viselkedni sem tudnak az emberek. Ön már a 80-as években protokollfőnökként dolgozott a Parlamentben a Miniszterelnöki Hivatalnál. Hogy látja, tényleg rossz irányba haladunk?
Görög Ibolya: Úgy gondolom, ez nem attól függ, milyen korban vagyunk, hanem hogy hány évesek vagyunk. Kisgyerekként még viselkedik az ember, kamaszkorban fellázad, egyetemista korában „egyéniség” akar lenni, majd 30-35 éves korában rájön, hogy be kell illeszkednie, különben nem lesz sikeres. Az alapszabályok évtizedek óta nagyjából ugyanazok, például hogy kit engedek előre az ajtón, a buszon átadom a helyemet, köszönök, ha bemegyek valahova. Persze vannak változások; a legérdekesebb számomra a tegezés előretörése.
A huszonévesek nem is tudnak magázódni. A középiskolában kötelezővé tenném, hogy legalább az ellenkező nemű tanár magázza a diákot, és viszont. A tegezés az „egy bokorból való”-ságot jelenti; belül mindenki érzi, hogy ez nem teljesen oké. A taxis tegezi a másik taxist, a benzinkutast, de ha a pincér letegezi az étteremben, akkor felszalad az ember szemöldöke.
WLB: Én személyesen gyakran belefutok, hogy egy vegyes társaságban köszönéskor a férfiak megrázzák egymás kezét, és a nőkre ügyet sem vetnek. Mi lehet ilyenkor a helyes magatartásforma?
G.I.: A férfiak közti kézfogás a porosz bürokráciából átvett mánia, önmagában butaság. Lehetetlen helyzet, hogy ül benn a szobában öt férfi, bejön a hatodik, nem fér oda, asztalon, fotelen esik át, hogy kezet fogjon. Elég lenne felvenni a szemkontaktust, és köszönni. A nőre is nézzen rá és köszönjön, tegyen egy gesztust.
WLB: A nők közötti puszi-pusziról mit gondol?
G.I.: Ez egy vallási eredetű szokás, egyes vallási szertartások zárulnak úgy, hogy a béke jeleként megérintik, megölelik, megcsókolják egymást a felek. Ma már mindenki mindenkivel, vadidegenekkel puszilkodik, pedig nem kéne, mert ez egy ajándék – hiszen valaki az arcomhoz ér. Ebben az esetben is elég lenne a szemkontaktus. Nagyon sok embert zavar, lányokat is, mert már nincs meg a vallási gyökerünk hozzá.
WLB: Vidékről Pestre felkerülve a színházban való megjelenés volt számomra nagyon meglepő. Nem elvárható ma már a kiöltözés?
G.I.: Lazul ez is, de azért ezt senki nem tekinti normálisnak. Nemrég kétszer is voltam színházban – élményt adtam barátoknak karácsonyra –, a Madáchban és a Vígszínházban, és a tömeg kétharmada „színházbajárósan” volt felöltözve. Nem talpig brokátban, hanem rendezetten, elegánsan. Egyharmaduk volt farmeres, és mindenki rosszallóan nézte őket. Belül érzi az ember, hogy ki kéne öltözni. Nemrég hívott fel egy 16 éves gyerek, hogy a mamája azt mondta neki: színházba ne kössön nyakkendőt, mert még fiatal, de ő úgy szeretné, mit csináljon? Mondtam neki, hogy akkor kössön. Ösztönösen felmerült benne, hogy a színház valamit jelent.
WLB: Gyakran felhívják tanácsért?
G.I.: Hála Istennek igen. De inkább az e-mailt szoktam javasolni.
WLB: Mindegyikre válaszol?
G.I.: Nálam szabály, hogy az e-mailre azonnal válaszolni kell, ha mást nem, azt, hogy megkaptam, és jövő héten válaszolok.
WLB: Mivel keresik meg leggyakrabban?
G.I.: Leginkább az öltözködésről kérdeznek. Vagy hogyan reagáljon a főnökére, mire vigyázzon állásinterjún. Pszichológiai tanácsokat is bele szoktam csempészni a tanácsokba. A menyét utálja, de nem akarja kifejezni – hogyan viselkedjen? Családi titkokba is be szoktak avatni.
WLB: Volt már olyan kérdés, amire hirtelen nem tudta a választ?
G.I.: Persze, de az öregség előnye, hogy az ember már mindent tud. Gyűlik a tapasztalat, néha magam sem tudom, honnan pattan ki a fejemből a válasz. Például ott van a módszer az agresszív emberek kezelésére, amikor okosan kell nézni, belül kacarászni, majd megkérdezni nyugodtan, hogy miben segíthetünk? Volt egy férfi, aki ezt kipróbálta a főnökével, de elröhögte magát. Megkérdezte, mit csináljon ilyenkor, hogy ne nevessen? Az ötletem az volt: húzza össze a szemöldökét, de ne teljesen, mert attól még felmegy a szája, hanem inkább tartsa középen, és akkor nem tud nevetni. Ez így is van, ilyenkor nem tud a szánk mozogni.
WLB: Vannak normális emberi reakciók, amikor az embernek nehéz magát kontrollálni. Ön szerint melyek azok a helyzetek, amikor belefér?
G.I.: Kevés ilyen van. Az agresszivitást, dühöt azért kell valamennyire visszafognunk, mert együttélünk másokkal. Ha az ember otthon van egyedül, megteheti, hogy káromkodik vagy az öklét a falba veri, de az utcán kell a kontroll. Veszekedni, kiabálni azért nem érdemes, mert azzal csak saját magunkat idegesítjük föl. Ha valaki szándékosan olyat csinál vagy mond, amivel nagyon megbánt, akkor kihúzom a derekamat, megemelem az állam, és azt mondom neki halkan: „ezt most hagyjuk”. Vagy: „ez most engem megbántott, most inkább itthagylak” – és otthagyom. A lehalkított hang, egyenes derék, merev arc sokkal inkább üt, mint az emelt hang. Lehet benne indulat, de halkan. Én nagy humanistaként mindig próbálom meggyőzni a másik felet, de ha nem figyel arra, amit mondok, otthagyom.
WLB: Mi a helyzet az unalommal, fáradtsággal, például egy mítingen?
G.I.: Ahol már tétje van, úgy kell csinálni, mint aki nagyon figyel. Fel kell venni a figyelő arckifejezést, megtámasztani az állunkat a kezünkkel, és közben olyasmiken gondolkozni, hogy hazafelé kéne venni túrót, régen volt már túróscsusza. Azért kell megjátszani magunkat, mert ha nem ezt tesszük, akkor veszítünk. Az élet erről szól, nem arról, hogy mindig azt csinálom, amihez kedvem van. Mindig van valamilyen játék az egészben.
WLB: Többféle szerep, többféle nyilvánosság van egy ember életében. A diplomácia, közszereplők világa egy emelt szint. Mások a következmények, ha vét az ember, mint a magánszférában?
G.I.: Mikor még én protokollfőnökként dolgoztam hivatalos körökben, a nemzetközi mozgásokat egy nemzetközi szerződés, a bécsi konvenció szabályozta. Ha valaki eltért tőle, jelentősége volt, ezért kellett nagyon figyelni a gesztusokra. Például asztalon keresztül derékszögben nem illik kezet fogni. Szlovákiával volt épp rossz kapcsolatunk, és a miniszterük idejött tárgyalni. A magyar külügyminiszterünk nemhogy a ház előtt vagy a terem előtt nem várta, hanem még a teremben is asztalon keresztül fogott vele kezet. Ezzel jelezte, hogy nem szeretjük egymást.
Dupla jelentősége van mindennek. Régen, a középkorban már háborúk törtek ki hasonló dolgok miatt. A diplomácia azért született meg a vesztfáliai békekötéskor, hogy diplomaták rendezzék el a dolgokat, ne legyen háború.
WLB: Ez hogyan változott meg mára?
G.I.: Úgy látom, ma már sokkal gyorsabban reagálnak a diplomáciában résztvevő emberek, és nem mindig meggondoltan. De ne menjünk bele politikába.
WLB: Magánemberként valószínűleg azért hajlamos elhagyni magát az ember, amikor viselkedni kéne, mert nincs következménye.
G.I.: Hogyne lenne. Vegyünk egy példát: jön az új évfolyam az egyetemre. Az első egy hétben kiderül, kit utálnak, mert nem köszön, mert büdös, fellökött, nem kért elnézést, rágógumival beszél a szájában. Az egyébként laza közösség kidobja magából azt, aki nem elfogadható.
WLB: Nemrég Ferenc pápa önkéntelenül rácsapott egy őt ráncigáló nő kezére, majd bocsánatot kért. Ön mit gondol az esetről, mit tehetett volna a pápa ebben a helyzetben?
G.I.: Ferenc pápa igyekezett kedvesen szabadulni a görcsös kézfogásból, mivel nem tudott már arrébb lépni se, egy „emberi” mozdulat jött ki belőle. Mivel utána bocsánatot ért, nekem pozitív üzenet lett belőle.
WLB: Elég nagy lélekjelenlét kell ahhoz, hogy az ember mindig mindent jól csináljon.
G.I.: Nem kell mindent jól csinálni, de törekedni lehet rá. A viselkedési szabályokat azért kéne betartani, hogy normálisan tudjunk együtt élni. Én egy tízemeletes panelban élek tízemeletnyi emberrel, és ha új lakó jön, megjegyzik, hogy „hallotta, Ibike, nem köszönt az új lakó, milyen bunkó”. Mikroszinten az emberek nagyon jól tudják, hogyan kell viselkedni, és zömében úgy is viselkednek. De mondok egy ellenpéldát: az utcán ugye nem illik hangosan beszélni és énekelni. De január 1-jén mindig kimegyek a temetőbe, és a buszon ilyenkor mindig egyedül vagyok – és bizony éneklek halkan.
WLB: Az öltözködéssel kapcsolatban viszont egyre nagyobb káosz az emberek fejében, nem?
G.I.: Úgy érzem, hogy az emberek manapság elfelejtettek egy nagyon fontos kulcsszót, ez pedig az elegancia. Ez nem azt jelenti, hogy drága a ruha, hanem a tartást; elég egy szoknya, blúz, sál, és máris elegáns az ember. Az elegancia a megjelenés intelligenciája. Ehhez nagyon kell tudni, hogy épp hol vagyok és mit képviselek. Egy politikus, ha lemegy egy agrárcentrumba, ne öltözzön tehénfejőnek, mert nem tehenet fejni megy, hanem döntést képvisel. A szerephez kell tudni öltözködni.
A nőkről szólva: minél inkább kirakja a mellét, combját, annál inkább arra koncentrálnak, nem hiszik el, hogy beszél angolul. Tudnom kell, magamról mit mondok el. A férfiaknál divat most a slim öltöny, ami annyira szűk, mint a túltöltött kolbász; ráncol a háta, feszül a válla, a hasán a begombolt zakó alatt háromszögben domborodik a hasa; ha ehhez még testesebb is valaki, nevetséges lesz. Az ízlést a divattal összehozni kényes kérdés, az ízlést nem lehet tanítani, de a család, barátok felhívhatják rá a figyelmet, ha valami nem áll jól. Én csak egyszer szoktam szólni kedvesen, mondjuk, ha valakinek túl rövid a szoknyája, de ha másnap is úgy jön be, akkor már nem szólok.
WLB: Hogy érzi, feszélyezni szokták magukat az emberek az Ön társaságában?
G.I.: Elsőre igen. Amikor látják, hogy leeszem magam, akkor feloldódnak, rájönnek, hogy én is emberből vagyok. Baráti körben ugyanolyan laza vagyok, mint bárki más.
WLB: Van-e olyan szabály, ami elterjedt, de maga szerint felesleges vagy félreértelmezett?
G.I.: Ez egy jó kérdés, még nem gondolkodtam el rajta. De talán ha valaki úgy mutatkozik be, hogy Szabó Gáborné vagyok. Hogy szólítsam? Szabó Gáborné Erzsébetként kéne bemutatkoznia. Kopnak ki szabályok is: az étteremben a férfi már nem kell, hogy a nő alá tolja a széket, de ne dobja le azonnal magát, várja meg, míg a nő ül le. Régen, ha egy nő bepúderezte az orrát, a férfi elkísérte a mosdóhoz, és megvárta. Ezt ma már nem kell, de azért a férfi emelkedjen meg, ha a nő feláll.
WLB: Férfi-nő között gyorsan változik az etikett. Mit tanácsol, minek kéne megmaradnia a két nem között?
G.I.: A fiú udvaroljon a lánynak, legalább eleinte. Minden férfinak kell, hogy legalább egy kört fusson; a nő adhat jelet, de a férfi kezdeményezzen. A másik, hogy elválni a legkönnyebb, de ha már belevágnak a házasságba,akkor a megtartásába feccöljenek valamennyit, ne adják fel rögtön. Én ugyan kétszer elváltam, tudom, mit jelent, de legalább megpróbáltam.
WLB: Említette az éttermet; a vendéglátásban mi az a minimum, amit illene betartani?
G.I.: Ezzel egy egész könyvet meg lehet tölteni. Kezdjük az üzleti ebéddel: a nő is meghívhat férfit, de úgy kell telefonálnia, hogy „szeretném meghívni”. Az „ebédeljünk együtt” nem meghívás. Aki megkérdezi a másiktól, mit kér, az a meghívó fél, aztán pedig ő kéri a számlát. Gyakran kérdezik meg fiatalok, hogy miért kell mindig a fiúnak fizetni? Ma már nem kell, de első alkalommal fizessen a fiú, utána fel lehet osztani. Legalább ennyit adjunk a hagyományoknak.
Akár McDonaldsról, akár presszóról van szó, mindig a férfi lép be elsőnek, és tartja az ajtót. Jobb esetben jön egy ültetőember, de erre rá is lehet szoktatni az éttermeket: ha megállunk az ajtóban emelt fejjel, valaki csak odajön. A nő mondja meg a férfinak, mit kér, és a férfi rendeljen kettőjüknek. Amikor az ételt kihozzák, a férfi fogja meg először az evőeszközt, és a nő kezd el enni – de ez már tényleg csak egy finom játék.
WLB: Van olyan trend a vendéglátásban, ami bosszantja?
G.I.: Valamikor ősszel felkértek, hogy egy vidéki városka kávéházában tartsak előadást. Ötfogásos menüsor volt, és a nő írta, hogy reméli, nem zavar, hogy közben esznek. Hát dehogynem! Hogyne zavarna! Mi vagyok én, cigányzene? Többen mondták, hogy az éttermekben forgalomnövelés céljából meghívnak valakit, aki beszél, miközben a vendégek esznek. Leestem a székről. Abban a percben lemondtam.
WLB: Így, hogy ennyire képben van a viselkedési szabályokkal, hogyhogy nem veszti el a türelmét a sok modortalanság láttán?
G.I.: Nem vagyok egy veszekedős típus, inkább konfliktuskerülő, életemben kétszer hoztak ki a sodromból. Nekem a pohár félig tele van, nem félig üres. Ha az ember úgy dresszírozza magát, hogy megérti a másikat, nem idegeskedik, saját magát védi meg.
WLB: Mit tud mondani azoknak, akiknek a fáradtság, levertség, stressz miatt nehezére esik udvariasnak lenni a másikkal, betartani az etikett szabályait?
G.I.: Különbséget tennék a fogalmak között: az etikett egy szigorú, ceremoniális forma, a viselkedéskultúra a napi kommunikáció része, a protokoll pedig egy bizonyos szinten kötelező mozgás. Az etikettel én is bajban vagyok, például ha valaki felhív amiatt, hogy a főnöke hogyan viselkedjen a Vatikánban. A viselkedéskultúra szabályait viszont mindenki ismeri, higgye el, az is, aki nem tartja be. Mikor a buszon a gyerek nem adja át a helyét, kifelé néz az ablakon és elvörösödik, mert tudja, hogy át kéne adnia. Azt tanácsolom az idős hölgyeknek, ilyenkor ne dünnyögjenek, hanem kérjék meg az illetőt kedvesen, hogy adja át. A konfliktusokat feloldani kell, nem rágódni rajtuk.
A másik dolog a panaszkodás: ha szóvá tesszük, mennyire fáj a fejem, fáradt vagyok, csak felerősítem a helyzetet. Nem szabad megadni magunkat, mert csak egy életünk van. Azért beszélek erről könnyen, mert nagyon sok mindent megéltem. De fiatalon is tudatosítani kéne, hogy a napokat kell megélni, összességében úgy élni, hogy jó legyen. „Ilyen napom van” – panaszkodik valaki, de én erre azt mondom, hogy ne legyen, mert ez a nap nem jön vissza! Az embernek saját magát kell treníroznia, feloldania magában a rosszkedvet, fáradtságot, mert más nem fogja helyette. Ha ráteszek egy lapáttal, és még udvarias is vagyok a másikkal, akkor én magam is jobban érzem magam. Vagy mert röhögök magamban, hogy nem tud engem utálni, vagy mert jót tettem vele. Ez önszuggesszió.
WLB: Mi a helyzet az online aktivitással, ami egy eléggé szabályozatlan terep?
G.I.: A viselkedéskultúra szabályai alakulnak, a konvenciókat hallomásból vesszük át és alkalmazzuk, és egy idő után rendszerré válnak. Minden könyvemben írtam róla, és az előadásaimba is beleveszem, hogy az online viselkedés szabályainak még ki kell alakulnia, nem lehet csakúgy leírni, törvénnyé tenni őket. Evidenciák azért vannak. Ha valakit be akarok jelölni ismerősnek a Facebookon, előtte a Messengerben illik bemutatkozni. Ha bármiféle internetes felületen, Facebookon, YouTube-on valaki „cuncimókus” álnéven kommentel, azt nem veszem komolyan. A minimum az, hogy a véleményéhez a saját nevét adja.
A YouTube-videóim alá néha meredek dolgokat tudnak írni álnéven. Majdnem elájultam, aztán elkezdtem végtelenül nevetni, mikor azt írta valaki, hogy „ki ez a komcsi vén k..va?” Engem még az életemben senki nem k-vázott le. Az egyedüli, amit tehetek, hogy nem reagálok rá, nem kezdek el veszekedni emiatt, mert abban a pillanatban hangsúlyossá válik. Már ide is leszivárog a durvaság. Főleg a verbális durvaság zavar. Ezzel csak a magyar nyelv szegényedik.
WLB: Azért néha jólesik egy jót káromkodni, kiereszteni a gőzt.
G.I.: Persze, nekem is; ha beverem a lábam az ágy lábába, nem azt mondom, hogy ebugatta. De a napi kommunikációban nem kell benne lennie olyasminek, hogy vazze’, adj egy kiló kenyeret.
WLB: Az interjúnk után pont el fog utazni szabadságra. Nagyon sűrűek a napjai?
G.I.: Igen. 1999-ben, mikor a vállalkozásom indult, nem mertem elmenni szabira, mert féltem, hogy éhenhalok. Ez aztán átlendült a másik végletbe, most már nagyon-nagyon sok a felkérésem. Pár éve jöttem rá, hogy fizikailag nem bírom a tempót, ezért próbálom heti 3-4-re szűkíteni az előadásokat, de nehéz ellenállni. Ezért évente kétszer, januárban és júliusban elutazom Hévízre két hétre, amikor is olyan „vad” testi szenvedélyeknek hódolok, mint a masszázs, fizikoterápia, iszappakolás, úszás a tóban. Ez annyira lelazít, hogy második héten már nagyon laza női magazinokat olvasok.
WLB: Van olyan stílusikon, akire felnéz, vagy szeret idézni?
G.I.: Nem igazán, de egy Downton Abbey-ben örömmel nézem Lady Violetet, miket tud mondani. Inkább könyveim vannak, a régiségeket gyűjtöm. Ezt Békéscsabán vettem, három darabot 100 Ft-ért (a könyvespolchoz lép, leveszi nekünk). Magyar asszonyok háztartási tanácsai, olyan témákkal, hogy mit csináljon a fiatalasszony, ha csak egy cselédje van? Vagy itt van A nagyvilági hölgy tanácsai. 200 éves könyv, olyanokat tud írni, hogy „úrinő nem fogja meg a kilincset”. Jó sokáig bennmaradnánk a szobában, nem? De ha férfi kinyitja, megköszönjük.
WLB: Úgy tudom, kiskorában színésznő szeretett volna lenni. Ma pedig híresen jó előadásokat tart. Elmondhatjuk, hogy ebben megéli a gyerekkori álmát?
G.I.: Ó, ez azért nem maradt meg gyerekkori álomként. 3-4 évesen nagyon szeretettem szerepelni, de anyukám észérvekkel lebeszélt a színészetről – például hogy vastag a lábam. De mikor előadást tartok és kiállok 500 ember elé, nem gátlást kapok, hanem szárnyakat. Állok a színpadon, és úgy érzem, a Blaha Lujza elmehet gyufáért. Nagyon jó érzést kelt bennem, hogy ilyen sok ember kíváncsi rám. Az életem értelme az, hogy olyan tudást adjak át másoknak, amitől az életük jobb lesz; segítséget kapnak, és a görcseik feloldódnak.
